Kezdőlap

Weöres Sándor rejtőzködő ember volt. Az újságírói kérdésekre rendszerint kitérő válaszokat adott, műveivel kapcsolatban így nyafogott a maga fura, vékony hangján: tényleg? Nahát! Ugyan, nem fontos! Ó, csak egy játék. Kétségtelenül a legnemzetibb költőnk, ha lehet ilyent mondani valakire, aki a közélettől elhúzódott, kerülte a hazaffyas megnyilatkozásokat – akkor mitől? Népmesés, magyar regeidőkben játszódó drámáitól? A közönség alig ismeri őket. Csak a Holdbéli csónakost játsszák közülük itt-ott… Inkább attól, hogy neki köszönhetjük, hogy még mindig értjük annyira-amennyire a magyar nyelvet. Az ötvenes években leginkább csak gyermekverseket közölhetett. Nos, a Bóbita kötetből és egyebekből vagy ötven évfolyamnyi magyar gyermeket az óvodákban anyanyelvünk ezer csodájára tanított.. Képi gondolkodásra, bölcseletre, szózenére, Isten-közelségre.

Isten közelségre? Ő, aki nem volt ún. vallásos ember? Templomba nemigen járt, mégis ő írta a XX. századi magyar misztika kiemelkedő művét: A teljesség felé címmel. Közismert róla, hogy olyan mesterek nevelték, mint Várkonyi Nándor és Hamvas Béla. Ilyen tanítók mellett nem csoda, hogy – itt talán megengedhető egy játékos képzavar – igen kifinomult érzékkel figyelt az érzékfölöttire.

A figyelem fölkeltése a mester dolga, a figyelés a tanítványé, a többi a Fönnvalón múlik: megnyilatkozik-e?

Megnyilatkozik: aki őt keresi, megtalálja. A Vers születése c. munkájában írja: "Benső-élmény hangulatából nőtt az "Örök pillanat” című versem: feküdtem, és egyszerre csak határtalan nyugalom  fogott el, mintha lényem dimenziókhoz kötött részei egy pillanatra kialudtak volna bennem, időbeli személyiségem alól kivillant volna a lény időtlen fundamentuma, mely nem "én" és nem "más", hanem egyetemes azonosság, mindentől független és mindennel azonos abszolút létező… aztán leírtam,:  "van néha olyan pillanat, mely kilóg az időből" - és utána a vers többi része is hamarosan alakot öltött." 

Nézzük a verset: „Mit málló kőre nem bizol:/mintázd meg levegőből./Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből”,
A gyönge gondolkodó a kőben bízik. Elhiszi, amit fölületes pillantása mutat: „víz szalad, a kő marad”. Nos, a víz tényleg szaladgál, ám közben szétvájja a követ. Ennyit a kezdő kő-papír-olló játékos is tud, hiszen lám, a papír üti a követ, mert eltakarja. A papírt pedig a víz elmállasztja, a súlyos vizet fölszívja a Nap melege lenge felhőnek a ritka levegőbe.

Isten a víznél is tünékenyebb könnyű szellőben jár.

„mit kő nem óv, megőrzi ő,/ bezárva kincses öklét/ jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.” A levegő időtlen idők óta járja a világot – jövőtlen, múlttalan – így érintkezik az örökléttel. Természetesen csak jelképesen, hiszen az öröklét anyagtalan, számára a négy milliárd éves levegő semmiség.

„Mint fürdőző combját ha hal/ súrolta s tovalibbent -/ így néha megérezheted/ önnön-magadban Istent” Isten megragadhatatlan az emberi elme számára. Még csak nem is láthatjuk: “Arcomat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”- mondja az Úr Mózes második könyvében. Istennel csak olyasféleképpen érintkezhetünk, miként a hal hasonlat jelzi – annak ellenére, hogy bennünk van. Ez a misztikus tapasztalat nagy titka: örök életre születtünk, miközben múló érzékeinkben élünk, s számukra az örökkévaló csak sejthető. Elérni – pillanatokra – egyedül a nem-evilág megismerésére szolgáló megismerési képességünk, a hitünk alkalmas: „fél-emlék a jelenben is,/ és később, mint az álom./ S az öröklétet ízleled/ még innen a halálon.” Igen, mert Isten az élet, én vagyok az élet, mondja Jézus nagycsütörtökön. Nem azt tanítja, hogy haljatok meg, s utána jöhettek hozzám, hanem azt, hogy legyetek egyek, ahogy én is egy vagyok az Atyával. Így éljetek.

Gyönyörűen pontos ez a kifejezés: „az öröklétet ízleled”. Az ízlelés a legtünékenyebb érzékünk. Amit látunk, hallunk, tapintunk, azt hosszadalmasabban érezzük, meg is képlik bennünk. Íz szavunk annak a megnevezhetetlen és elemezhetetlen csodának a neve, amitől jó az étel, a levegő, a csók. Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr! – énekli a zsoltáros. Az íz nem egyszerűen anyagokat jelent. Például édesanyám krumplilevesében ő maga is benne van, meg a testvérem, az árvaságunk, a gyermekkorom, vagyis az, ami mulandó és múlhatatlan bennünk.

                                                                                                                     (2010)