Mai nyelv

A magyar embernek egyre keservesebb érzése, hogy hazája a majmok országává vált. Akárhol hall különféle magyarnak tetsző szövegeket: iskolában, közbeszédben, sőt olykor már templomban is összeszorul a gyomra. Milyen nyelven beszélnek itt az emberek? Beszélnek? Karattyolnak, darabarálnak, énekelnek: összevissza hangsúlyozzák a szavakat és a mondatokat. Mind erősödik az a meggyőződése, hogy honfitársaink közül egyre többen használnak olyasféle szavakat, kifejezéseket, ragokat, melyek annak tanúi, hogy az illető se a magyar szavakat, se az idegenből kölcsönzötteket, legkivált pedig mindezek kapcsolatát nem érti. Így aztán özönlik a „töméredek elsődleges prioritás.”
Naná, hogy „kifuttatásra kerültek a pályázatok.” Beh szépen szaladtak! Ahogy a szovjet filmekben a fák!
„A forrásoldal még nem biztos, hogy száz százalékosan biztosított.” Hál’ Istennek! Ha nem jön össze a pénz, akkor tán fizet a biztosító? Akkor ez „végre lerendezve” – olvassuk egy napilap hátsó, tehát főoldalán. Ezek után mérget vehetünk arra, amit a csillogó szemű tévé riporternő fokozódó lendülettel mondott: „diónyi, sőt, mogyorónyi jegek estek!
„Nincs elegendő emberanyag – humán erőforrás, ha úgy tetszik.” Mintha egy Gulág jelentést olvasnánk bármelyik Sztálin-kori rabszolgatelepről.
A következő mondatot a legtiszteletreméltóbb és legkorosabb tudományos folyóiratunkban olvastam, amely a cikkeit két külső lektorral is megnézeti, mielőtt nyomdába adná:„Bizonytalan a rokonsága a többi állat felé.” Ugyanott, de egy másik lapszámban: „meglepő rokonságot mutat a szárazföldi állkapcsosok felé.”
Egyre gyakoribb, hivatásos sajtóemberek is leírnak ilyen mondatokat: „Ferenc pápa és II. Teodor kopt pápa(…) közös nyilatkozatot írtak alá.
Egy író, akinek szerkesztője szóvá tette hibáit: Mi a baj? Létezik egyáltalán nyelvi hiba? Mi beszélünk, írunk, a nyelv meg követi a fejlődést.
Beérett a finnugrizmus kényuraságának gyümölcse? A magyarok szinte semmit sem tanulnak nyelvük valóságos természetéről, fölépítéséről, működéséről, szemléletéről, még a bölcsészeten, vagy az újságíró-iskolában sem, ennélfogva határhelyzetekben nincs hova fordulniok. A hivatalos tudományon kívülre lökött hajdani, igen alapos szakirodalmat nem ismerik. Józan eszük pedig eltűnőben van. Azt se tudják, hol keressék. No, tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be, ugyan ki nézne utána a kiátkozott Czuczor-Fogarasi Szótárban, vagy valamelyik régi, a 48-as szabadságharc előtti(!) nyelvtani szakmunkában, netán a legnagyobb magyar tudós, Bolyai János gyökelméleti fejtegetéseiben, ha nyelvérzéke bajt jelez?
Fogalma sincs, hol talál segítséget. Ráadásul megnyugtatja a félrebeszélés tömegesedése: miért éppen én hibáznék? Mások is ilyesmiket írnak és mondanak, mégis beengedik őket a sajtóba! Ha úgy szottyan kedvük, nyugodtan vartyoghatnak szóvégi hangsúllyal a rádióban, tévében!
Tánc közben ugrálhatnak bakkecskeként, mert harangozni sem hallottak népzenénk, beszédünk, táncunk ereszkedő lejtéséről, s mindennek közös forrásáról, rokon természetéről.
Mondhatnánk, hogy a baj oka a finnugrizmus, mint hatalomtudomány. Megismétlem: nem a finnugor-magyar nyelvrokonsággal van baj, hanem ennek hatalommá válásáról. Hamvas Béla írja különféle esszéiben a hatalomról: „Hatalom a sokaság fékentartása erőszakkal, vagy ahogy éppen lehet, merőben anyagi, önmagában sem értelme, sem igazsága nincs; ha az uralom szelleme nem szentesíti, gonosz lesz; az uralom és a hataloma történeti közösségben egymást soha sem fedi; a szellemi valóság elnyomására épül; az egyéni élet utolsó és legveszedelmesebb kísértése, iránya: le, aki él vele, elveszti; csak a démonok hatalmasok, Isten: van.”(Hamvas Szótár)
Folytathatnám napestig, ám a hatalomtudós hajnalban sem hinné el, hogy nem akarom bántani sem a finneket, sem az ugorokat. Őt sem. Nem az a baj, hogy mikor, hol, milyen rokonságokat találnak ki az ilyesmiből élők, hanem az, hogy elvágtak bennünket saját nyelvünk ismeretétől, elzártak legjogosabb örökségünktől…
 


2017-07-13 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.