Beavatás lehetne

Lukács evangéliumában is szerepel az a történet, melynek egyik hőse elmegy királyságot szerezni, pénzét pedig szolgáira bízza. (V. ö.: Máté 25.) Két szolga bőséges hasznot szerez, a harmadik eldugja a kapott pénzt és ezt mondja: „Féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy: elveszed, amit le nem tettél és learatod, amit nem vetettél.” (Luk 19.21)
Az úr az első kettőt megjutalmazza, ám ezt, a harmadikat, megbünteti: „22. Magad szájából ítéllek meg, te haszontalan szolga, kiáltott rá. Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: elveszem, amit le nem tettem és learatom, amit nem vetettem.”
Isten ilyen volna? Elveszi, amit le nem tett, s learatja, amit nem vetett? Ma divatos kifejezéssel: lenyúlja a másét?
Itt meg kell álljunk gondolkodni! Kié a világ? Nem Ádám és Éva gyermekeié-e, akik piramisokat építettek, repülőket, acélhajókkal járják a tengereket? Akik Hamletet írtak, megfestették a Cédrust, megértették az elemek működését, Platont, Mozartot, meg Nérót és Sztalint nemzettek, és még a környezetvédelmet is föltalálták önmaguk ellenében? Vagy azé-e, aki mindezt a semmiből alkotta? „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog." (Ter 1.27-28)
Majd mireánk bízta már az elején, midőn a Paradicsomkertbe helyezett bennünket, hm, egy gyerekes házirenddel…
A többit tudjuk.
Tudjuk? Vagy még csak nem is kapizsgáljuk? A teremtés leírásának három mondatát is nehéznek tartjuk, egyre kevesebben értik közülünk, azért csűrik-csavarják, hogy nem is férfinak, nem is nőnek teremtődtek, hanem akárminek. Sőt, nem is teremtődtek, tehát nem Föntről érkeztek, hanem egyszerűen lettek, akár a kutyagumi, vagy bármi, ami olyannyira Alulról való, hogy önmagáról és környezetéről semmi fogalma nincs bizonyos érzéki benyomásain – vagy inkább sejleményein – kívül.
Isten semmi szín alatt nem részes ebben a „történelmi folyamatban”, mégis „elveszi, amit le nem tett, s learatja, amit nem vetett.” Azért, mert a Teremtés összes következményével együtt: velünk, vagyis bűneinkkel és gaztetteinkkel együtt mégiscsak az övé.
Azt veszi el, azt aratja le belőle, amit jónak lát. Ugyanis túl sokat tett, mai szóval: fektetett már bele: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, azt nem ítéli el, de aki nem hisz, azt már elítélte, mert nem hitt Isten egyszülött fiában.” (Jn 3.18-18)