Beavatás lehetne

A remekmű alkotása teremtés. A teremtés pedig csoda, mely átvág az addigi renden, természettörvényen, az anyag régi konvencióin, és új viszonyokat, új határokat állapít meg. A remekmű a gondolatnak olyan összesűrűsödése, amely áttöri, újjászervezi a teret és az időt és magával ragadja a formát. Véletlenül sem kuszál, hanem megvilágít a belső rend energiájával. Vagyis a remekmű szellemi jelenség, amely semmiképpen nem nélkülözheti a hozzáillő alakot. Nyomban meg is teremti magának, ám a sorrend nem fordítható: a legtökéletesebben kimunkált forma is üres fazék. A forma - más szóval az anyag - nem teremt szellemet, ha megfeszül, akkor sem, mutatja ezt a barokk, a manierizmus, klasszicizmus és valamennyi újabb izmus csődje egész a posztmodernig, amely a "szakma" felől remélte megalapozni a művet. A remekmű igen sokszor szembeötlően gyarló, hisz emberkéz alkotása, mégis elragad, mert tökéletes, hisz Istenre sóvárog valamennyi porcikájával. A szakmunka java viszont hibátlan, mert tudja, ami tudható, ám annál többet nem, épen ezért tökéletlen, öntelt és hideg. Szakmával legföljebb praktikus regényt, filmet, hajlakkot, vízierőművet lehet alkotni - mindegyre az anyag konvencióinak alávetetten, harsoghat közben a legavittgardabb formabontók propagandája.

 

2.

Czakó Adorján öt éves korában alkotta az Üdvözítőt. Valójában szobor. Papírból, a leggyermekibb anyagból készült, ragasztással, talpa széthajtogatott karton. A korpusz rá van rajzolva a papírból kivágott keresztre. Méretei: magassága 163, legnagyobb szélessége 161 mm.

            A szoborra vetett első pillantás is megdöbbentő: a látvány rögtön több egy kedves gyermekrajznál, a hamvas sutaságnál, melyen át megjelennek az elnagyoltan rajzolt karok és lábak, a különös gonddal készített arc, rajta a szakáll és a mosoly, mely a szakállat is magával ragadja - és a szintén mosolygó szemek. A bal szem kerekebb és nagyobb a másiknál, amitől az Üdvözítő arca még derűsebbé, mondhatni pajkosabbá válik. Ugyanezt a derűt sugározzák a pici lábfejek, az apró, virágsziromra emlékeztető ujjak, és a vastag karok. Mindkettő, különösen a bal kar vastagabb a lábaknál. Olyan fontosnak érezhette az alkotó a karokat, hogy azok szinte magukba foglalják az Üdvözítő törzsét.

            Adorján művében összesűrűsödik a tér és idő, s mindaz, ami ezekben megjelenhet a legjelentősebb transzcendentális esemény során. Hogy mindez a szellem műve, kétségtelen, de hogy az alkotó szelleme "tudatosan cselekedett-e", amikor dolgozott, értelmetlen kérdés. Eléggé valószínűtlen, hogy a szellem, a tudatosság szintjén működne. Akkor is, ha a művész ötven éves, akkor is, ha öt. Mindenesetre az eredmény lenyűgöző, ha erre a boldog megfeszítettre nézünk: nem tudni arról, hogy a Megváltóról valaha készült volna olyan alkotás, mely a kereszten őt a föltámadás dicsőségében és az üdvözítés magasztos és egyúttal végtelenül emberi örömében ábrázolta volna. A kis papírszobrocska áttörte a teret és az időt, új minőséget teremtett belőlük abban a bájos, gyermeki formában, amely még egységben képes láttatni az üdvtörténet egészét.

 

3.

Hogy e papírművecske nem időtálló. Bizony nem. Ám a remekmű nem föltétlenül piramis vagy atombomba, mert az időtállóság nem anyagból való. Nem evilági. Éppen ezért leginkább valami olyasmi, mint például egy ima, egy könny, egy mosoly, egy vasárnapi ebéd. Egyik sem örökös darab, de mind nélkülözhetetlen az Örökkévalóság számára.