Beavatás lehetne

Az Evangélium általános vonása, hogy a leírt szöveg legalább kettős értelmű, ami messziről sem azonos a sunyi kétértelműséggel, sőt attól áll a legtávolabb. Azért, mert az első, a külső, a látszólagos jelentést megtartva a mindennapi emberi beszédnél mélyebb üzenetre irányítja a hallgatók és olvasók figyelmét. Néha nem is egyre. Lásd: Luk 22, 14 skk.: „Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.” Lukács evangélista szavait olvasva összeszorul a szívünk, létezhet annál nagyobb csoda, hogy az Úr beavatja a tanítványokat és velük együtt mindannyiunkat a Vele közös Létbe? Már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Jézus születésével, családja és az ő személyes hányattatásaival már megmutatta, miként éli Isten a mi életünket. Ám most, küldetése végeztével, ennél többet és mélyebbre hatót akar kinyilvánítani. Ezért hív bennünket az Övébe! A közös étkezést talán nem kell magyarázni: Isten Fia ugyanazokat az egyszerű ételeket-italokat ette-itta, amit tanítványai, és földi életének kor- és sorstársai. Az evés által is teljes mértékben azonosult velük, vagyis velünk: azt ette, amit az apostolok, vagyis mi. „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.” Igen, ebben a fejezetben szenvedésébe avat bennünket, ugyanakkor a közös ünnep örömébe, egyszersmind tanítványai iránti szeretetbe. Döbbenetesen gazdag kinyilatkoztatás a Mi Urunktól.
Az emberi élet mindenkori szenvedéseit megtapasztalva valamennyiünk gondját-baját vállalja. „Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és így szólt: „Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak.” Ezzel jelenti ki az Ég és a Föld közti Új Szövetséget, és annak váltságát, az Ő közeli halálát: „nézzétek, az áruló keze is rajta van az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja.” Erre kérdezgetni kezdték egymást, ki az közülük, aki ilyet tesz.”
Ez az Utolsó Vacsora legdrámaibb mozzanata. Az apostolok nem egyszerűen föltételezték, hogy áruló lappang köztük, hanem önvizsgálatot tartottak: csak nem én vagyok, Uram?! Ha lelkünkbe pillantunk olykor, és őszintén szétnézünk odabent, nem találjuk-e mulasztások, lelki renyheségek, sőt hazugságok tömkelegét? Mi több: találunk-e példát árulásunkra? Hogy eltagadtuk, legalábbis elsunnyogtuk, hogy az Ő hívei és követői volnánk?
Vajon kincstár a lelkünk, vagy szeméttelep?
Nem tudjuk, hogy Júdás mit gondolt magában, amikor elment riadóztatni a papokat és az őrséget Jézus elfogására. Az Evangéliumok nem említik, hogy szólt volna bármi lényegeset. Csak árulása utáni megrendüléséről tudunk. Önmagában beismerte bűnét: a vérdíj maradékát beszórta a templomba, majd a fazekas telkén, amit a vérdíjból vett, fölakasztotta magát…
Igen, az Oltáriszentség vételekor nem feledhetjük félrelépéseinket, vétkeinket, Júdás balsorsát!