Beavatás lehetne

Ámi Lajos (1886-1962) analfabéta félcigányember volt és magyar író. Magyar, mert műveit ezen a nyelven alkotta és adta elő, más nyelven talán nem is beszélt. Ki tudja? De miért fontos ez?

262 meseszövege maradt ránk Erdész Sándor néprajztudós és hangfölvételei jóvoltából. Három kötet, akár a Háború és béke. Sok tanult pályatársa nem vetett ennyi betűt papírra. Ámi meseköltő lett, mint mondjuk Benedek Elek. Persze nem egészen olyan, mert Benedek Elek Benedek Eleknek született, Ámi Lajos meg Ámi Lajosnak. Így is nevelkedtek. Elek Apó a megfelelő gyermeki életkorában iskolákba járt, elsajátította a betűk kezelését: könyveket írt, kutatott és olvasott. Ámi Lajos meg szülőfaluja környékén, első sorban a beregi kocsmákban mesélgetett vendéglátás fejében. No, mindez csak szó, mert ki tudja hol csellengett s miért éppen ott, ahol. Sejthetjük, hogy erősen különböző körülmények közt tölthették gyermek- és ifjú korukat, hogy fölnőttségükről ne is beszéljünk. Annyi bizonyos, hogy mindketten kaptak anyanyelvet, mégpedig ugyanazt: a nyelvek nyelvét, a magyart. Ennyi elég volt indulásnak.

Milyen nyelv a magyar? Olyan, mint a hamubasült pogácsa, kitart az ember útjának végéig. Ameddig kell. Beszélőjét táplálja, szájába adja sorra a szavakat, és kapásból súgja neki a hirtelenjében nem ismerteket, vagy éppen hagyja, sőt segíti, hogy nyelvi gyermeke hasítson az újdonat kifejezések, magyarázandók tengerén. Igen, mert a magyar magyaráz: anyanyelvét bocsátja a homályosra, érthetetlenre, s így világítja meg.

Megengedi, hogy a szegény ember bátran vadarásszon az erdőben, csípésből-lopásból éljen mátúlon kezdve, s mégse kössék össze a keze bokáját. Sőt bátorítja, ezért a hamuba sült pogácsa lesz az élőmózsiája, mert életerőt ad neki, vagyis szabadságot, hogy legyőzhesse az alvilági rosszakat.

Igen, a nyelv! Ámi Lajos teljes szabadsággal használta anyanyelvünket és mesekincsünket: a történeteket kiegészítette, megrövidítette, bővítette, összeolvasztotta, teljesen újjá alakította, beleszőtte mindennapjaiba. Így például a katonaság nála egy füst alatt huszadik századi és mesebeli. Fütyült arra, hogy "autentikus legyen”, egyszerűen az volt, és kész. Arany Toldija, vagy Móricz Joó Györgye ellen is lehet panaszt tenni: a megfelelő helyen és időben a szerzőnél…

Ámi meséit olvasgatva úgy érezzük, hogy egységes, szerves világban járunk és élünk. Mégpedig a jelenben, ezért nemigen kezdi meséjét úgy, hogy egyszer volt, hol nem volt. Legföljebb: „vót”, aztán máris itt vagyunk meg ott. Jellegeztes mesekezdése: „Hát a király tartott egy öregasszonyt, aki a pulykákra, tyúkokra gondot viselt.” Minden most történik, e percben esnek a dolgok a sárkányokkal, táltosakkal s egyéb csodalényekkel. Meg velünk. Például, amikor Böngyör István lova meghozta hátán a hetvenkét öl fát és ledúrta egy helyre, akkor Böngyör „egy hordó petrót rázúdított, majd rátartott egy szál gyufát.” Az így készített tűzparázsból lett a táltos paripa eledele, amit az orrával szippantott föl.

Gyakran mond furcsákat: gyertek el nálam, esküdő, te is helyett tésis. Máskor a hős leleplezi a király rangon aluli származását, mivel a koronás ember hetvenhetedik nagyapja a „géberjéni kondásnak vót a fia”, ezért „lentágyi ágbul” származott. Lentágyi ágbul! Vagyis Nyelvédesanyánk segítségével a magyar azt is gyönyörűen képes kifejezni, aminek nevét, szakszavait hírből sem ismeri!

Búcsúzzunk kis időre Ámitól egy teljes mondattal, egy életútra-valóval: „Csak annyit mondok, ha valami szegény ember nállatok bemegyen, mint kéregetők szoktak járni emberekhez, a kezedet vissza ne vond tülle, amivel tudod, segítsd, mert te már király leszel!”

Bizony, kedves Olvasó, akármelyikünkből lehet király, s jaj nekünk, ha „visszavonjuk kezünket” a szegényektől!

(Ámi Lajos meséi, I-III. Akadémiai Kiadó Bp. 1968)                                          (2017)