Beavatás lehetne

„Az Úr Jézus szerelmeiről és szexuális megkísértettségeiről kelt történetek csak a romlott erkölcsű emberiség szánalmas önkivetítései.” Barsi

 

Mélységes lét-üzenete van annak, hogy a föltámadott Krisztus először asszonyoknak jelenik meg.

Kik is ők? Máté könyvének 28. fejezetében Mária Magdolnát és a másik Máriát, Jakab és József anyját említi. De a neveknél fontosabb a nem: nőkről van szó. Ők mindig ott kell legyenek az élet kezdetekor és a végénél. Ott vannak tehát Jézus második születésekor, a föltámadásakor is.

Az asszonyok a maguk különleges testi-lelki képességeikkel értik ezt. A hivatásukat. Mert Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Messziről nézve hasonló alkattal, de közelről látva igencsak eltérő tehetségekkel, hajlamokkal, testtel, lélekkel, szépséggel, éppen olyannak, amilyenre a másik nemből való vágyik, akivel kiegészülhet, akivel „egy test” lehet. Az ember a saját nemén belül erre senkivel sem képes, mert vagy férfi, vagy nő. A Szűzanyán kívül – férfi nélkül senki nem tud gyermeket világra hozni, pátyolni, és úgy szeretni, ahogy csak egy édesanya képes. Az úgy nem annyira mértéket jelent, hanem inkább minőséget, az anyai szeretet sajátos, semmivel össze nem téveszthető hevét, természetességét, édességét és fájdalmát… Amit valami titokzatos módon azok a nők is értenek, akik nem szültek. Ezért zarándokol el Mária Erzsébethez, „idősebb nőrokonához” Galileából Júdeába. Mint tudjuk, Erzsébet is várandós volt Keresztelő Szent Jánossal, idős kora ellenére. János nem Isten fia volt, hanem küldötte, ezért az ő foganását is különös jelek kísérték. Ennél is mélyebbre mutat, hogy egyik asszony sem magának szülte gyermekét, hanem az emberiségnek és Istennek.

*

A születési szerepeket  az Antikrisztus buzgón igyekszik összezagyválni a lelkekben a gender-programmal. A nagyeszű politikai és tudományos világ rettegve, reszkető, bűnös kezét ölébe rejtve mered maga elé és tűr és engedelmeskedik a trendinek.

Persze, persze, a Semmi rém-ereje!

*

A szombat közeledte miatt nagypénteken, napszállta előtt, az Üdvözítőt csak hevenyészve temették el.

Amikor „A százados és a többiek is, akik Jézust őrizték, a földrengés és a történtek hallatára igen megijedtek: "Ez valóban az Isten Fia volt", mondták.” A jelenlévő zsidók nem szóltak, a gúnyolódók is elhallgattak, és közülük sokan mellüket verve tértek haza. Az eseményeket figyelték asszonyok is, akik „Galileából kísérték el Jézust és gondját viselték. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja, és Zebedeus fiainak anyja.” Gondját viselték! Milyen érdekes kifejezés. Lukács említi evangéliumának 8. fejezetének elején, hogy „Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akit gonosz lelkektől és betegségekből gyógyított meg: Mária, melléknevén Magdolna, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Kúzának, Heródes intézőjének felesége, Zsuzsanna és sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla.” Utóbbiakat Máté nem említi és a „gondoskodás” mibenlétét sem. Abban bizonyosak lehetünk, hogy az ún. nagy emberek mögött mindig ott állnak gondoskodó asszonyok, akik a szeretet ezernyi eleven jelével támogatják a találmányok, operák, regények létrejöttét. A világ megváltását is támogatták a maguk módján.

*

A gondoskodásról szól Lukács evangéliumának 7. fejezetében: Luk 7, 36-50.

Egyszer Jézust meghívta egy farizeus ebédre. Megtudta ezt egy helybéli „bűnös asszony”. Ő is elment a farizeus házába, és „alabástromedényben illatos olajat hozott, sírva megállt hátul a lábánál – a zsidók abban az időben római módra heverőkön fekve étkeztek –, könnyeivel öntözni kezdte lábát és hajfürtjeivel megtörölte. Aztán megkente az illatos olajjal.”

A gondoskodás. Nem csak a lábmosásnak ez a különös módja, hanem a sírás. A bűnbánatnak ez az önkéntelen és természetes kirobbanása az Örök Bíró előtt: a bűnös élet levedlése, a megtisztulás, mert a könnyek kimosták a lélekből a rosszat, s hirtelen bekövetkezett a Vele való egyesülés. Az őszinte sírásban ugyanis föladja az ember a mentségeit. A mentségek azok az ostoba hazugságok, amikkel kizárjuk magunkból az Igazság szelíd áradását.

Szoktak sírni, Hölgyeim és Uraim? Nem valami testi fájdalom miatt, hanem a Jó, a Derű, a Béke, a Szeretet a Szépség érintésére, amikor szavakat nem találunk, de nem is keresünk, csak szeretnénk megmosni az Igazság lábát…

„Ennek láttára a vendéglátó farizeus azt gondolta magában: "Ha próféta volna, (bizonyosan) tudná, ki és miféle ez, aki őt érinti: hiszen ez egy bűnös asszony." Bűnös asszony! Mennyire szeretünk ítélni! Legyünk hálásak a farizeusoknak, akik helyettünk oly esendők az evangéliumban, miközben mi meg…

Jézus akkor hozzáfordult: "Simon, valami mondanivalóm van." "Beszélj, Mester" – felelte az.” Példabeszéd következik, hogy ne csattanjon az ítélet, mint a pofon, hanem a tanítvány lelkében érjen meg az igazság. Mintegy a saját erejéből.

"Két adósa volt egy hitelezőnek, kezdte, egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel.

Mivel nem volt miből fizetniük, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt jobban szeretni?"

"Úgy gondolom az, akinek többet engedett el"– felelte Simon. "Helyesen ítéltél", válaszolta.” Az esze tehát a helyén van, de a szíve lassú, még nem jutott el a megrendüléshez és a katarzishoz, a megtisztuláshoz.

„Aztán az asszonyra mutatva így szólt Simonhoz: "Látod ezt az asszonyt? Házadba jöttem, de lábamra vizet nem öntöttél.” – Korabeli zsidó szokás volt a vendéget lábmosással megtisztelni, hiszen a mezítláb viselt saru nem védett az út porától. A lábmosást általában maga a házigazda végezte. Emberünk ezt elmulasztotta. Talán feledékenységből, vagy mert Jézusban nem tisztelte a prófétát, még kevésbé a Messiást, inkább csak holmi csodabogárnak tekintette. – „Ez viszont könnyeivel öntözte és hajával törölte meg lábamat. Csókot nem adtál, ez meg, amióta bejött, szüntelen csókolgatja lábamat. Olajjal nem kented meg fejemet, ez meg illatszerrel kente meg lábamat.

Azért azt mondom neked: bocsánatot nyert sok bűne, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevésbé szeret." Az isteni ítélet titkába enged bepillantást: tőlünk függ bűneink megbocsátása. De nem egyszerűen bűnbánatunktól, hanem az istenszeretetünktől. A bűnbánat – a szó maga is mutatja – a bűn köréhez tartozik. Többre van szükségünk: istenszeretetre, ettől emelkedünk a bűn, hiba, vétek, jóvátétel és hasonlók körében az Úrhoz, a tiszta szeretetbe.

Aztán így szólt az asszonyhoz: "Bocsánatot nyertek bűneid."

Erre az asztaltársak összesúgtak: "Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?"

Nyilván nem csodabogár, de hogy ki lehetne valójában, arra gondolni sem mertek, a halálos kockázat miatt. Gondoljunk a mártír Szent István vagy az apostolok sorsára. A Gonosz tapasztalta már, hogy a Messiással szemben tehetetlen: ezért bennünket fertőz a tagadás, a semmilelkűség szellemével.

„Ő azonban ismét az asszonyhoz fordult: "Hited megszabadított téged. Menj békével." Úgy is mondhatjuk, hogy hited szabaddá tett téged. Igazzá. Jóvá, és könnyei által az Evengélium egyik legszebb alakjává.

*

Térjünk vissza a Golgotára.

Már estére járt az idő, amikor Arimateai József, Jézus híve, elkérte Pilátustól az Úr testét. Levette a keresztről, „tiszta lepelbe takarta és sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejárata elé nagy követ gördített és elment.” Mária Magdolna és a másik Mária azonban ottmaradtak és leültek a sírral szemben.” (Mt 27, 54-61) Virrasztottak, ahogy ősidők óta szokás volt a legutóbbi időkig. A Szentírás nem beszél róla, de valószínűleg a főpapok által kiküldött fegyveres őrség küldte el őket, mert reggel újra jöttek.

A többi asszony elment Józseffel. Lukács beszámolója szerint út közben „illatszereket és illatos olajat vásároltak,” hogy ünnep múltával befejezzék a temetést.

*

A föltámadott Üdvözítő az Idők Teljességének hófehérségében állt meg a neki halotti keneteket hozó asszonyok előtt, akik az elmúlás szolgálóiként érkeztek és az örök élet bábáiként hallgatták az Urat: "Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek…” (Mt 28,10) Az egyszerű szavak lélekmelengető finomsága! Különös örömmel élvezzük a test-vér szót a mi csodálatos anyanyelvünkben. Így nevezi Jánosnál is az Isten Fia a tanítványokat. Mintegy a saját családjába, az Örök Életbe vonja őket, és általuk a benne hívő egész emberiséget.

Ez a Húsvét egyik üzenete. És ha csak ennyi lenne, már akkor is fölülmúlná az egész világot!

 

                                                                                                                       (2013)