Beavatás lehetne

Ha el akarjuk gondolni, hogy minek kéne történnie egy tisztességes választás előtt, akkor talán egy nyolc éves tengeri útról visszatérő hajó kapitányának beszámolóját képzeljük el. A kapitány elmondaná, hogy mi történt a legénységgel: sebesült-e, halt-e valaki, vett-e föl új matrózt? Miért lett ő a parancsnok, az elődje helyett? Mi történt a hajóval? Hányszor futott zátonyra és miért? Kapott-e léket, törött-e árboca, és így tovább. Beszámolna arról is, hogy mit adott el, mit vásárolt, nyert-e, vagy vesztett üzletein. Nem titkolna el semmit.

A tulajdonosok, a legénység hozzátartozói, a gazdák, mindenről alaposan kikérdeznék a hazatérteket, bejárnák a hajót, éber szemmel vizsgálnák a fenékgerendától az orrvitorláig, tanulmányoznák a rakományt, a pénztárt. És így tovább.

Ha a kapitány és a tisztikar őszinte volna, a tulajdonosok meg a rokonok figyelmesek, akkor ki-ki fölmérné a maga felelősségét. Például, ha a hajó megcsappant és egymással hadakozó legénységgel, rozzantan, szakadt, kijavítatlan vitorlákkal vánszorgott volna be a kikötőbe üres kasszával és raktárral, tömérdek kifizetetlen számlával és így tovább, akkor a kapitány első dolga volna lemondani tisztjeivel együtt, s álmában sem merülne föl, hogy ő készítse föl a hajót a következő utazásra.

Először is azért, mert tulajdonosok és a hozzátartozók épeszűek volnának. Fütyülnének arra, hogy a hajó vezetőségének a nyakkendője színe egyezik-e ez övékével, meg sem hallanák, ha erre hivatkoznának, vagy hízelegni próbálnának, ha pedig hazudni, akkor menten hívnák a kikötői zsandárokat.

Ez persze véletlenül sem fordulhatna elő, ha a kapitány és tisztikara becsületes volna. Szépen, sorban előadnák, hogy ugyan tépázta a hajót néhányszor komoly vihar, de bizony a maguk erejéből is zátonyra futottak jó párszor, drágán vettek romlott húst és mi tagadás, még a horgonyt is eladták, s biz’gyakran belenyúltak a pénzes ládába.

Ezek után föl sem merülne bennük, hogy ne kelljen számot adni összes ügyükről, se ne kéne felelniük az általuk okozott károkért. Még kevésbe az, hogy ilyesmiről szó sem lehet! Milyen hibák? Mind rágalom! Mernék-e követelni, hogy a gazdák azonnal javítsák meg a hajót, vegyenek új fölszerelést, töltsék föl a készleteket meg a pénztárt, és őket bízzák meg újra a hajó irányításával. Azért nem történhetne ilyesmi, mert a kapitány és közeli beosztottjai becsületesek volnának. Becsületesek, mondom még egyszer. A becsület pedig első megközelítésben ennyi: igaz, ami igaz.

Akkor sem történne ilyesmi, ha a kapitány és tsai nem becsületesek, hanem zsiványok volnának, de tudnák, hogy a tulajdonosok és a hozzátartozók, szóval a gazdáik – ismétlem – épeszűek volnának. Látnának a saját szemükkel, gondolkodnának a saját fejükkel. Csibész kapitányék ennek tudatában eljátszanák a bűnbánatot, és alkudozni kezdenének a szabad elvonulásról, vádalkuról, vagy valami hasonlóról.

Mi volna akkor, ha a bitang kapitány és bandája arra játszana, hogy a gazdáék nem épeszűek?

Akkor kezdődne a jó kis választási kampány. Először is beadnák a szárazföldi patkányoknak, hogy a helyettük szóba jöhető másik tengerésztiszt-csapat nyakkendőjének más a színe, éppen ezért mind aljas, tolvaj, hazug, csecsemőket zabál reggelire. Ezt folyamatosan kiabálnák, közben elővennék az utazásukról hazaküldött hamis sikerjelentéseket, hogy Fokföldön ennyit kerestek, Szingapúrban mekkora beruházást végeztek a hajón, igaz, hogy tízszeres pénzért, de az ellenjelöltek ott sem voltak se Afrikában, se Ázsiában! A hajó pedig, itt, az orrunk előtt, a kikötőben – tetszenek látni! – nem roncs teknő, hanem büszke óceánjáró!

A kampány így zajlik a szemünk előtt!