Beavatás lehetne

Úgy gondolom, hogy Schmitt Pál jó köztársasági elnök volt, és becsületes ember. Ennek fényes bizonysága, hogy a sajtókopóknak talán esztendőnél is tovább kellett nyomozniuk, hogy foltot találjanak életén ama bizonyos kisdoktori értekezés alakjában.

A dolgozat akkor summa cum laude átment, s része lett egy, a magyar világban páratlan, sportdiplomácia pályának, persze a 2x2 világ- és olimpiai bajnoki címmel együtt. A mai tudományosság vizsgáján megbukott, s vele Schmitt Pál személyes tisztelete és hivatalának méltósága is. Könnyű prédája lett a gyűlöletmestereknek.

Nézzük a dolgot magát.

Amikor a kínai császár útügyi minisztert vagy tartományi egészségügyi főnököt keresett, akkor esszét íratott a jelentkezőkkel – mondjuk, az ókori Csao Ce Áldásos eső c. költeményéről. Csalni nem lehetett, a téma az utolsó percben derült ki. Az uralkodó, vagy megbízottja, az írás külleméből és belbecséből következtetett arra, hogy ki alkalmas a hivatalra: ki az, aki kellően művelt, határozott, ugyanakkor finom megkülönböztetésekre képes, kiváló beleérző képességű stb.

Európában a racionális tudásra épülnek a dolgok, a művészet jelentősége elveszett. Ami maradt belőle, az lappang, a többi betagozódott a politika és a műkereskedelem által készített szabványokba, lásd: izmusok, ISO.

A tudomány sem járt jobban. Amikor Francis Bacon (1561-1626) kitalálta, hogy „a tudás hatalom”, hamarosan megjelent az igazi megismerésre, a Lét megértésére törekvők mellett a hatalomtudós, aki eredményeit rang szerzésére, rangját pedig nézetei hivatalossá tételére használta föl. Szamárlétrát épített a doktoranduszoknak, melyen csak az kapaszkodhatott föl, aki elfogadta a főtudós(ok), egész pontosan az ő tanait, és megfelelő támogatókra talált. Megszületett az „idézettségi index” és vele együtt kialakult az „én idézlek/dicsérlek téged, te idézel/ajnározol engem” korrupt, nyalifánt rendszere.

A miénkhez hasonló elmaradott=szocialista országokban kellett utalni a „marxizmus klasszikusaira”, a párthatározatokra és persze a főtudós(ok)ra, a leendő bírálókra. A többit lazán vették – például a fölhasznált irodalmat, a macskakörmöket, a források pontos jelölését. Ki számolta az értekezésben előforduló eredeti, bölcs és fölfedezés értékű gondolatokat? A XIX. században még megesett, hogy a sági plébános, bizonyos Kresznerics Ferenc, miután egy szál  egymaga évtizedeken át gyűjtötte a magyar szavakat, meghatározta értelmüket és „gyökerüket”, aminek a „ragasztásból” keletkeztek, megírta Magyar Szótár-át gyökérrenddel és deákozattal. Erre a Magyar Tudós Társaság rögtön tiszteleti tagjává választotta. Bolyai János apukája könyvének Appendixében megrengette a világot – lett is belőle kisnyugdíjas.

Keveseknek adatik meg újdonatúj eredmény, viszont sokan vágynak doktorrá lenni, mi több, a doktorító gépezet is állandóan követeli a nyersanyagot.

Schmitt Pál hibázott – mai szemmel –, mert egy tagban vett át szövegeket másoktól, pontos utalások nélkül. Volna-e baj vele, ha követve a hatalomtudós-szakma mai gyakorlatát olvasmányait mondatokra ízelte volna, s háromból-négyből gyúrt volna egy bekezdést? Szépen beszámozva, a maradékot máshová szórva-keverve, és így tovább?  Bölcsebb lett volna az értekezés? Eredetibb? Sajátabb?

Ma egy átlagos tudományos műben – méretétől függően – sok száz, olykor ezernyi jól célzott hivatkozás akad. Vajon miként aránylanak az eredeti gondolatok számához? Másként: belebetegedett volna a szerző, ha eszméit „nem mondhatja el mindenkinek”? Vagy csak elkapta a doktorító ipar gépszíja? Ezt ma a Bolyai Jánosok sem kerülhetik el.

Schmitt Pál tudományos párbajra készül becsülete védelmében. Jogos. Ám a küzdelmet nem beteg hazánk kórtermében kívánja megvívni, ezért lemondott a köztársasági elnöki hivataláról.

Hamvas Béla szerint „az élet dicsősége a hatalomról való lemondás.”              (2012)