Beavatás lehetne

– Nagy Laci bácsi nyugdíjas munkásember létére az újvidéki magyarság világítója volt – kezdte történetét Márton úr, az odavaló hírlapíró. – A háború után a sokszorosan tépett magyarság szinte mindenét elvesztette. Több tízezren az életüket, közösségi javait pedig mindenki. Az emberek a lehetetlenre, az egyéni túlélésre rendezkedtek be. Nagy Laci bácsi sorba járta a telepi magyarokat, visszaszerezgette a Népkönyvtár széthurcolt könyveit, javította őket, sőt a Petőfi Sándorról nevezett ház ajtait, ablakait is. Minden rendezvényen részt vett. Hol mint plakátragasztó, szervező, jegyárus, rendező, versmondó, dalárda-tag, máskor színész volt, költő, sőt színdarab-író.

– Igazi reneszánsz ember lehetett – jegyezte meg Édesszájú Lóorvos.

– Ellenkezőleg! A maga érdekével soha sem törődött! – Márton úr megemelte teáscsészéjét, mintegy Laci bácsi emlékére. – Nos, történt, hogy meghívtuk Budapestről az akkori idők egyik legjelesebb költőjét, Nagy Lászlót. Eljött, sőt a közönség is. Olyannyira, hogy megtöltötte a nagytermet. Elhangzott a tudósi bemutatás, aztán a versek a városi színház művészeitől, végül maga a költő is elmondott néhányat. A záró taps után föllebbentek az abroszok a pogácsákról meg a kalácsokról, pukkantak a dugók, a nép az előcsarnok asztalaihoz tódult. Egyedül Nagy Laci bácsi maradt a helyén.

– Odamentem, hívtam, de ő ült a székében, és ingatta a fejét.

– Csudákszom, erőst csudákszom. Én ilyen verseket soha nem írtam.