Beavatás lehetne

Napnál világosabb, hogy korszakváltás előtt állunk.

Hogy lássuk és értsük, kerüljük a nagypolitikát, a gazdaság látványos világválság-eseményeit, az iszlám világba helyezett puskaporos hordókat, inkább menjünk el egy iskolai jelmezbálba. A gyerekek ugyanolyan vidáman ugrándoznak, mint régen, a szülők szeme ragyog: ugye, hogy az én Hermioném, Dart Vaderem, Hegylakóm a legaranyosabb? Anyukám szeme is csillogott, amikor török basaként pompáztam előtte a Tündér Ilonák, Vasorrú Bábák, meg kurucok és labancok között. Ma is megvan a saját kezűleg faragott jatagánom.

Mi a különbség?

Alapfokon semmi: mindenki onnan táplálkozik, ahol etetik. A virtuális/képzetes világ szülői és gyermekei a nekik kitalált szórakoztatóiparból, nagy és dédszüleik, meg őseik végtelen sora a hagyományból.

Itt, valahol szakad a lét.

A hagyomány a Létből ered, az emberiség történelmi, szellemi tapasztalataiból és az ezekből leszűrt sok évezredes következtetésekből. A hagyomány tehát valóság. Legmagasabb megnyilvánulása a vallás és azon belül Isten személyes belépése a történelembe: a kereszténység. Ha jól megnézzük magunk körül a pillanatnyi világot, akkor látjuk, hogy továbbra is hemzsegnek benne a kurucok meg a labancok, a török basák, a vasorrú bábák és a Tündér Ilonák. Mindössze annyi a különbség, hogy ma másképp hívjuk őket. Tehát a hagyományban élőnek gondolkodnia kell: azonosítani az újonnan(?) fölbukkanó figurákat és figyelni változásaikat, vegyüléseiket. Ha éber, fölismeri őket és szándékaikat, ám, hogy pontosan miképpen fognak vélekedni és cselekedni, az nem tudható előre, hiszen az ördög mindig a részletekben virgonckodik.

Egy biztos, Hegylakóék nem a hagyományból, hanem máshonnan jönnek. A képzetes világ kutatói szerint a semmiből, vagy pontosabban a Semmiből, a Valótlanból, finomabban szólva a képzeletből: egyszerűen kitalálták őket a bevétel reményében. Híveiket, azaz fogyasztóikat a semmibe rántják ugyan, de ez csak mellékhatás.

Más kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Semmi nincsen. Ha nem is testesül meg, mégis megnyilvánul. Mondják ezt a Szétszóróra, az Antikrisztusra, aki a Jelenések könyvében hol ilyen sárkány, hol olyan vadállat, máskor hamis próféta vagy Nagy Parázna: saját valósága nincsen: azokon keresztül cselekszik, akik homlokukon: gondolataikban – és kezükön: tetteikben – az ő jelét viselik: útmutatását követik.

Ismét mások azt írják, hogy a kultúra nem más, mint  maga a kultusz: Isten szeretete és dicsérete. A kultúra fejlődése során a sötét erőket az ember a tudata alá űzte, a tudattalanjába, és ott fogságban tartotta. A modern kultúra viszont éppenséggel e démonok elszabadításán fáradozik: szabaddá akarja tenni az embert a hagyomány kötelékeitől, s minden előítélettől mentesíteni akarja – elsősorban a Rossz elítélésétől. Mondják, hogy korunk nagy migrációja nem a szegény népek nyomulása a világ gazdagabb fertályaiba, hanem benső, a lélekben zajló folyamat: a tudattalanból kiszabadított démonok elárasztják és elfoglalják és megsemmisítik a történelmi tudatot, a műveltséget, az ember értékvilágát, egyenlőségjelet tesznek szép és rút, erény és bűn, nemes és nemtelen közé.

Eltörlik a múltat.

Akár így van, akár úgy, az is lehet, hogy e három vélemény lényegében egy: az eredmények közös irányba mutatnak. A világtörténelemben páratlan ütemben bővülő és dráguló oktatási és tájékoztatási(?) rendszerekből újabb és újabb nemzedékek, ember milliárdok(!) vetődnek a társadalmakba anélkül, hogy halvány fogalmuk lenne népük és emberiség múltjáról, értékeiről, saját gyökereikről, az élet mélyebb értelméről.

A tudatlanságnak ez az üres lapja kell az Antikrisztus átmeneti uralmához?

Nem kétséges, hogy tele fogja írni paranccsal.                                                             (2012)