Beavatás lehetne

Jókai Annának

A közszereplés előnye a hátránya. Ha az ember fönnforog, nyilvános gondolkodást végez, akkor óhatatlanul összeakad valakikkel, akik eszmét akarnak cserélni vele. Van a Beavatásnak egy állandó nézője, aki nem hagy ki egy adást sem, s utána dühös, olykor gyalázkodó leveleket ereget – napjában néha hármat is. Önmagát buddhistának, liberálisnak és individualistának nevezi, a kereszténységet ósdi, ostoba és zsarnoki találmánynak tartja, amely nem tart lépést az „evolúcióval.”

Egyik levelében szerepelt egy idézet, mely szerinte iránytű kellene, hogy legyen a mai keresztények számára. Részint „mély értelme” miatt, s azért is, mert szerinte valamelyik híres kortársunk tollából származik. Így hangzik: „Isten megbocsát, ez a dolga.” A mondat forrását azonban többfelé fölleltem, eszerint valami posztmodern körbelopás történt, de úgy is vehetjük, hogy nem találtam volna meg, ezért az állítólagos szerző nevét elhagyva illesztettem készülő Zsebnyelvtanom szövegértelmezési tanácsai közé.

„A mondat jelentése és üzenete/értelme általában nem azonos. Utóbbi függ a kortól, a szövegösszefüggéstől, a divattól, a szerző írásmódjától stb. „Isten megbocsát, ez a dolga.” Erre mondják, hogy blikkfangos. Tök jó, ugye? Az biztos, hogy „vallásos” embertől származik, mert Istent emlegeti, sőt, lényét természetes ténynek, kiindulópontnak tekinti. Elemezd a mondatot részenként! Igaz-e az első tagmondat? Ha nem tudod eldönteni, cserélgesd az alanyt: Apám/ az oszifő/ Tünde megbocsát… Őket ismerem, s el tudom képzelni, hogy mindig megbocsátóak-e vagy sem. Nem, nem mindig, s nem akármit. Lám, az itt kiemelt, de az eredeti mondatban nem szereplő szó mód fölött fontos. Benne lappang a lényeg. Hiánya azt jelenti, hogy – szerzőnk szerint – Isten nem hogy nem szab korlátot irgalmának, de önműködően gyakorolja. Kéretlenül. Bármit, bármikor megbocsát: hazudhatsz, lophatsz, ölhetsz, káromolhatod Őt, gyűlölheted a Szentlelket. E mellérendelt mondat első tagja szemlátomást a pillanatnyilag divatos ún. ultraliberalizmus szellemében fogant, mely az egyén szabadságát korlátlannak tekinti – no persze csak addig, amíg nem sérti mások érdekeit. A határt vajon ki állapítja meg? A törvény? Nosza, hozzunk olyan törvényt, amelybe összes kedvtelésünk belefér. Európa joga és erkölcse a Fölvilágosodás óta erről szól. Megtehetjük-e? Hogyne, ha a „demokratikus többséget” megszerezzük. Mindez pénz és technika kérdése: „Isten megbocsát…”

Eddig valami lötyögő lazaságot, mértéktelen egyéni szabadságot, ha úgy tetszik, szabadosságot fedeztünk föl az első tagmondatban. Az is kiderült, hogy a szerző az ún. „maga módján vallásos” emberek csoportjába tartozik. Hogy ez pontosan mit jelent, az a másik tagmondatból világlik ki: ”ez a dolga”. Íme a csattanó! Már szó sincs elengedettségről, lazaságról, akármizésről. Megváltozott a világhelyzet! Ha nem is az ember, mint olyan, de a szerző egyértelműen Isten följebbvalója, hisz parancsol neki, megmondja, mi a föladata. Az a dolga, hogy a világban történő összes disznóságot és gyalázatot szentesítse, s ölelje keblére a Gonoszt.

                                                                                                                                    (2012)