Beavatás lehetne

Érmelléki Ady Endrénk egy pompás földközi tengeri hajókázás, majd riviérai üdülgetés során írta Sírni, sírni, sírni c. versét. Hogy miért? Nem tudjuk.

A vers kísérteties éjszakai temetésről szól. A szertartás katolikus lehetett – erre utal a kereszt, a tömjénfüst, a baldachin, a zsolozsma, a gyónás szavak említése. Íme az utolsó négy sora: „Megbánni mindent. Törve gyónva/ borulni rá egy koporsóra./Testamentumot, szörnyüt, írni/ És sírni, sírni, sírni, sírni.” Lajos öccsének épp ekkor küldött egy lapot Monacóból, ráadásul a Békéről elnevezett szállóból: „Semmi bajom, csak egy kicsit utálom ez idő szerint az életet.”

Ady sírása – már ennyiből is nyilvánvaló – keserves: bűnbánat, koporsó, azaz halál, szörnyű végrendelet, négyszeres sírás.

Létezik másfajta sírás is.

Szeretek sírni, de ritkán merek. Mert hogy néz ki egy nagy izé vénember, aki bőg?

Gyermekkorom olvasmányai, a Dér öcsitől kapott indiánregények hősei nem féltek és nem zokogtak a kínzócölöphöz kötözve, ahogy Hunyadi László sem, amikor a hóhér harmadik sikertelen csapása után fölemelte fejét a tőkéről és föltápászkodott. Sőt, akkor sem, amikor a hitszegő V. László nem adta meg neki a jogosan járó kegyelmet, s neki újra le kellett térdelnie.

Jézus sem sírt, amikor korbácsolták, köpködték, gúnyolták, keresztre szögezték…

Edzettük magunkat. Farkasszemet néztünk. Aztán belemarkoltunk a csalánba és a pajtásunk szemébe néztünk. Vajon melyikünk bírja tovább szisszenés, pislantás és könnyek nélkül?

Jó időnek kellett eltelnie, mire kezdtem megsejteni, igen, nem megérteni kell, hanem átérezni, hogy a könny nem egyszínű. Nem csak bánat, különösképpen nem a fájdalom hatalma rajtam, lehet öröm, béke, ragyogás is.

Boldogság.

Ülök a világ egyik legotrombább templomában, a Santa Maria degli Angelinek nevezett gigantikus vallási tornacsarnokban lappangó Porcinkulában Isten és az ő barátai parányi otthonában, és folyik a könnyem. Most is, hogy képzeletben újra ott lehetek, az állandó derengésben, mert a pici, állítólag Szent Ferenc által épített szent szobácska csak a csarnoktemplom ablakain keresztül kap természetes fényt, ámde a derengése, mondhatjuk: derültsége benső eredetű. Ferenc Krisztus urunk iránt szerelméből sugárzik ránk, fogyhatatlanul. Jézus Krisztus viszonzásából?

Mit lehet itt tenni?

Imádkozni? Milyen gyönyörű ez az igealak! Úgynevezett középige: egyszerre cselekvő és szenvedő, mint a hadakozik: teszi is és el is szenvedi. Imádom Istent és Ő is részes ebben az én lelkemben zajló eseményben: belép, belém, megjelenik bennem.

Mondjam azt, hogy Miatyánk ki vagy a mennyekben… vagy elég, ha eleresztem a könnyeimet, és mind a ketten hallgatunk. Ugyanarról.

A könny csak elárasztja a szememet. Nem kell, hogy kicsöppenjen. Kissé homályosabbá teszi a látásomat, de mi a csudát akarok én nézni? Láthat a szemem bármi fontosat, amikor az igazán lényeges dolog a könnyemben történik?

A csíksomlyói kegytemplom is olyan, amilyen. Ám lakói rengetegen vannak: az Oltáriszentség mögött áll a Csíksomlyói Szűzanya a fiacskájával, s körülöttük lebeg, lobog, tolong a székely-magyar nemzeti emlékezet eleven világa, ékesen a népi képzelet megannyi virágával. Itt egy középszerű szerzetes miséje is szíven ragadja az embert, mert annyi a lelki segítője.

Első itt jártunkkor, fönt a nyeregben nyüzsgött a tömérdek, és folyton gyarapodó nép. Mindenki a helyét kereste, de az oltárral szemközti négyszögletes terecskére senki sem lépett. „Az alfaluiak helye!” Ahogy a régi kőtábla hirdeti: „1567 pünkösd szombatján ezen helyen nyert ifjabb János Zsigmond király hada ellen az maga szent hitét védelmező székely nép.” A tábla már nem az eredeti helyén látható. A hagyomány szerint a székelyeket János gyergyóalfalui plébános vezette győzelemre, azóta őket illeti a díszhely. Éppen négy és fél százada. Hatalmas, három legény hordozta templomi zászlókkal, menetütemre rázott csengők és szent énekek hangjára érkeznek. A kegytemplom előtt lobogóikat mélyen meghajtják az Úr és Édesanyja előtt, majd irány a hegy nyerge! Nem szoktak késni, de ha előfordul, mert az út ötven kilométernél is hosszabb, a többi fél millió búcsús türelemmel bevárja őket, és tisztelettel utat nyit nekik… A szentmise, helyesebben a búcsú zárasaképpen ők köszönnek el az égi védelmezőktől, majd ahogy érkeztek, úgy vonulnak el – a Kegytemplom harangja szól utánuk.

A legenda egyik változata szerint János atya zászló helyett a kegyszobrot, a Szűzanyát és édes fiát emelte magasra a protestáns hadak elleni csatában.

Édesanyámra gondolok, és megtelik a szemem könnyel. Nem siratom, nem gyászolom: „Ó édes Istenem, köszönöm, hogy őt adtam nekem anyának!”

 

                                                                                                                               (2014)