Beavatás lehetne

János apostol első levelében olvashatjuk (5, 1-24.) „Higgyetek Krisztusban! Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, Istentől született, és csak az, aki a szülőt szereti, szereti annak gyermekét is. 2. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha Istent szeretjük és megtartjuk parancsait. (…) 5. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?”
Sok hasonlóan csodálatos és mélységében is ragyogó gondolatot találhatunk az Evangéliumban. Ezek közös vonása, hogy nem holmi, az elménkben ide-oda libbenő eszmék és ötletek, hanem tények, sőt szívbe markoló tapasztalatok: az isteni valóság szerény, csöndes, mégis lélekemelő és világrengető megnyilvánulásai. Ilyenkor jó elmerülni az ég kékjének, a méhek zsongásának, az alkonyi felhők futásának szemléletében: lám, milyen pompás a teremtés, Isten páratlan és fölülmúlhatatlanul bőkezű ajándéka, ami akkor is csudálatos derűt tud lelkünkbe árasztani, amikor éppen kórházban fekszünk és láztól, sebektől, meg más fájdalmaktól gyötrődünk és félünk elaludni, mert hátha nem ébredünk föl többé. Ilyenkor, ha akarjuk, ha nem, érezzük a halál közelségét. Félelmetes ugyan, mert nem tudjuk, mi vár ránk, de mégsem rettenetes, mert Mesterünk megígérte, hogy velünk lesz minden nap – nem a halálunkig, hanem azon is túl, a világ végezetéig. Ő maga vár ránk odaát!
Nem fog helyettünk élni és halni, már megtette! De ahogy mondta: velünk lesz minden nap a világ végezetéig. Az Ő társaságánál több és jobb nincs. Szavai nem életfelelősségünk átvállalását jelentik, tehát nem holmi „felelőtlenségi engedélyt” kapunk Tőle, hanem Őt magát, ha tudjuk és merjük megszólítani. Nem vállalja át bűneinket újra, hiszen a Golgotán már megtette. Lelkiismeretünket sem csak a régi vétkek gyötrik, hanem az újabbak, a folyamatosan elkövetett friss felelőtlenségek, indulatosságok, hitvány gőgösködések, hamisságok és hasonlók.
A rossz tanító és tanuló nem bízik sem hitében, sem élet-tudásában, mert azt sem tudja, hogy e kettő a jobb és a bal láb: a járáshoz mindkettő szükséges, ezért el- elbődül az udvaron, a tanteremben, szidja a társakat, s hozzá ócska és ráadásul unt vicceket ereget, mint aki a köztapasztalat ellenére azt képzeli, hogy nem irtja, hanem pártolja a vidámságot. Tanúskodik mellette, mert lám, a nehéz időkben is kitart a derű mellett. Hallotta ugyanis valahol, hogy a derű nem tréfa, még kevésbé poénkodás, vagy röhögés, hanem boldogság.
Annak az embernek derült a lélek-, vagy inkább tán szív-állapota, aki élete minden percében Isten örömét és közelségét igyekszik érezni és hirdetni, és nem tesz engedményt a rossznak. Képesek vagyunk érezni-fölfogni Isten közelségét, s vele örömét, derűjét, szeretetét?
Ennek próbája, hogy tudunk-e boldogok lenni? Csak úgy, semmiért, vagyis a létünkért? Merünk-e? Talán ezt kell először kérdezni lelkünkben, majd eszünkkel végig gondolni?
Igen? Nem? Miért? A boldog akkor sem kámpicsorodik el, ha elveszti a pénztárcáját, kitöri a lábát, netán a halál közelségét érzi.
János apostol tanít Evangéliumában: (5, 13-14.), „Ezeket azért írom nektek, akik hisztek az Isten Fiában, hogy tudjátok: örök életetek van.
14. Könyörögjetek bizalommal! Az a bizalom él bennünk iránta, hogy bármit is kérünk akarata szerint, meghallgat minket.”
Kérni sem kell tőle, mert szeret bennünket, ezért tudja, hogy melyikünknek mire van szüksége. Nem általában, hanem egyenként, személy szerint.
Ki lehet erre képes Őrajta kívül?