Beavatás lehetne

Márk evangéliumában is olvashatunk a gerázai megszállottról. (Mk 5, 1-20) Azért is illő és üdvös ezt megtenni, mert erősen hasonlítunk rá, még ha tüneteink nem is annyira kirívóak, mint gerázai embertársunké.
Melyikünk mondhatja el magáról, hogy eddig sosem találkozott a gonosszal? Nem eggyel, nem kettővel, és nem is egyszer, hanem sokszor? Különösen akkor sült el balul a dolog, amikor nem ismertük föl rögtön, vagy még később se, mert elhittük az ő valamelyik nagy dumáját, például azt a kedvenc szövegét, miszerint ő nem is létezik. És ilyenkor bizony olyasmit gondoltunk, szóltunk, cselekedtünk, amit tán már abban a percben szégyelltünk és bántunk, hogy aztán egy-két szempillantás után újra… Mintha elvesztettük volna az uralmat önmagunk fölött, s tettük azt, amit útáltunk és rühelltünk – aztán megint. Mintha külső erő szállt volna meg, amely elvette szabad akaratunkat. A gadarai szerencsétlent egy egész légió tartotta lenyűgözve és gyötörte kegyetlenül, tehát több ezerszeres túlerő ellen küzdött, mi meg. Ugye? Lehet, hogy nem is magával a sátánnal találkozunk, hanem saját énünk valamelyik elkoszosodott rongyának bűze csapott az orrunkba? Ugye milyen kellemes?
Abban is hasonlítunk gerázai felebarátunkra, hogy képtelenek vagyunk visszanyerni szabadságunkat. Hagynánk a csudába a lelkünkben fészkelődő rosszat, hessegetjük, de rá se ránt, és pár gondolat múlva újra a lelkünkön meg eszünkön ül, ha éppen nem a testünkön nyargal. Egyszerűen nem bírunk vele: azt látjuk jónak, azt kívánjuk, amit ő akar, holott nagyon is nyilvánvaló, hogyha engedünk neki, az kárunkra válik: nem is a pokolban, hanem már most, két perccel azután, hogy eleget tettünk kívánságának, már ég az arcunk a szégyentől. Ha lehetne, kifutnánk a világból.
Nem tehetjük, mert láncaink nem engednek. Önként magunkra vett láncaink, melyek arra valók, hogy nehogy már megszabaduljunk a Gonosz, vagy ha enyhébb kifejezésre vágyunk, hibáink, vétkeink hatalmából?
A gerázai megszállott is ezért futott az Úr elé, ezért vetette magát a lábához, ezért könyörgött: "Mi bajod velem, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Istenre kérlek, ne gyötörj!" Megváltónk ugyanis ráparancsolt: "Tisztátalan lélek, takarodj ki ebből az emberből." A bűnei tébolyában szenvedő ember ugyanis megvakul: nem látja a jó és a rossz közti különbséget. A gonoszt akarja, azt követi konokul, s azt képzeli, hogy az válik javára. Ugye, hogy bele tudunk szokni? A bűn erősen hasonlít a dohányzásra. Eleinte kellemetlen, de érdekes. A fölnőttek szeretik. Én miért ne tudnám megkedvelni? S lám, lám, eleinte köhögtem tőle, most meg már a hiányától vergődik a tüdőm, az idegrendszerem, a gyomrom. Persze, ha bajom lenne tőle, bármelyik percben abba tudnám hagyni…
Erős vagyok. Jobb, ha tudjátok, erős vagyok!
A gerázai megszállott ereje rég elszállt. A Légió, a sátánhad, elszívta belőle lelke energiáját, helyette lett kemény és tüzes. Nem az ember, hanem a Sátán játszott cirkuszost, amikor széttépte a vasláncokat. A szerencsétlen ember a gonosz rongya lett. Jézus nélkül épp annyira jutott volna, mint a nyolcvan évesnek látszó, húszas éveik derekán haldokló kábszeresek.
Jézus visszadta a hitét, vele az életét. Az imént még pokolszolga megszállott kérte, hogy vele mehessen. „Ő azonban nem engedte meg neki, hanem így szólt hozzá: "Menj haza a tieidhez és mondd el nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad."
Álljunk a lábunkra, a saját lábunkra és halálunkig hirdessük, hogy milyen nagy dolgot művelt velünk Jézus: súlyos méltatlanságunk ellenére megszabadított a gonosztól.