Beavatás lehetne

A szentek Isten természetének tanúi és soha el nem múló bizonyságai, bár földi testükben nem halhatatlanok. Ugyanúgy elhagyják a földi létet, mint mi valamennyien, de ez csak egy biológiai vagy szociológiai esemény. Talán még élettaninak is alig mondható, hiszen ők általában roppant jelentéktelen figurák a világban zajló különféle fényes, zenebonás játszmákban. Rendszerint szegények, ami Gazdaságkor szemében maga a botrány. Lenullázottság. Igen gyakran mondják őket butának, nem oktalanul, mert nehezen igazodnak el a mai világ különféle „okosságai” között, amiket mostanában ügyességként tisztelnek.
Assisi Szent Ferenc nem tartotta valami sokra.
S bár ő maga nehezen olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen mások. Művelt hittudósok csodálkoztak el szentírás-magyarázatain, és egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.' Márpedig akkoriban ők, a dömések számítottak csúcsértelmiségieknek.
Mi lehetett Szent Ferenc titka?
Theos – Isten + logosz – tudás = ? Ha ez a művelet számtanpéldaként elvégezhető volna, akkor kijönne az istentudás, ami hasonlítana a meszeléstudásra, vagy a tánctudásra és kész. Lehet tisztelegni.
Ferenc tudása milyenségének leírását a másmilyenségével kell kezdeni. Hogy milyen a másmilyen, azt tudja a farkas, mégpedig a Gubbiói Farkas. Így, nagybetűvel, mintegy személynévként írva, mert Ferenc atyánk arra méltatta, hogy vele egyenlő lényként beszéljen vele.
Hogy tehette ezt? Kérdezhetné egy vadász, vagy cirkuszi farkasidomár, aki gyerekkorától fogva farkasokkal foglalkozik, és képes betanítani őket mindenféle embert-utánzó mutatványra. Sőt, meg is tudja fékezni őket, ha bármi okból tombolni kezdenének. A farkasoktató mesterétől aprólékosan megtanulta, hogy mit tehet egy farkassal, és mit nem, mit várhat tőle, s mit nem.
Itt többről van szó! Arról, hogy a Gubbioi Farkas Ferenctől nem tanult, hanem tanítványa lett. Vágyott tudni mindazt, amit a szent tudott, és ennek elemeit igen gyorsan és mélyen elsajátította: már első találkozásuk során. Rögtön megsejtette, vagy megérezte Ferencben Isten természetét, és ez a tudás lenyűgözte, a külső szemlélő számára megszelídítette. Isten szelíd? E vad, harcos tülekedő világban? Ilyesmit eddig elképzelni sem tudott. Igazi mester-tanítvány viszony keletkezett: a farkas ettől kezdve Ferencre kívánt hasonlítani! Mit kívánt! Sóvárogta a nyiszlett barát tulajdonságait. Ő, a Gubbió környéki világ legyőzhetetlen csúcsragadozója! Mert ez a mester-tanítvány viszony első lépcsője: mesteremhez akarok hasonlítani. Beláttam ugyanis, hogy eddigi jártasságaim, - különösen gyilkoló képességem-tehetségem - az ő szemében fabatkát sem érnek. Harapó, marcangoló tudásom, zsákmányejtő ravaszságom mind hiányzik belőle, mégpedig azért, mert lényéből kidobta őket! Hajdan az ifjú Ferenc is farkas akart lenni, lovag, páncélozott biztonságból öldöklő, de Isten nem ilyen tanítványokat keres, nem kellett neki semmi farkas-vonás: éppen ezért kitakarította őket magából, lényéből.
Igen, belülről. Minden lényeges dolog belül történik, a lelkünkben. Ahogy Ferenc tanította később: ,,Először belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani.'
A farkas természetesen nem beszélgetett mesterével: meghallgatta s követte szavát. Ennyi elég. Nekünk sem kell többet tennünk.