Beavatás lehetne

Miután a Föltámadt Krisztus megvendégelte tanítványait a Genezáreti- tó partján, akkor történt mindez. Olvasható János evangéliumának utolsó fejezetében.
Jó okkal gondolhatjuk, hogy az eset nem csak a vízparton zajlott, hanem beljebb, sokkal beljebb, ott, ahol a tűz „gyújtatlan gyulladott”, s magától vált egyenletes hevű halsütő parázzsá. A halak is megtisztultak szépen, ropogósra pirultak rajta a szálkáikkal együtt, s ahol kenyér is termett melléjük, finom, ropogós és elegendő. Ámde még ennél is beljebb: Isten Országában meg a tanítványok lelkében, akik szemlátomást nem értették kristálytisztán, hogy mi történik velük, de boldogok voltak. Boldogok, mert ismét Mesterükkel lehettek. De még annál is boldogabbak, mert érezték, hogy oszlik már a Nagypénteken rájuk tört homály, történetük kikerekedik: elérkezett az idő, amelyben meghívatásuk küldetéssé érik. Meg boldogok voltak azért is… mert ki tudja miért, talán azért, amiért Péter így szólt a színeváltozáskor: „Mester, jó nekünk itt!”(Mk 9,5)
A Genezáreti- tó partján maga az Úr jött eléjük, miként az Atya a tékozló fiú elé. Tőle kapták a Csodálatos Reggelit és föladatukat. Akkor, amikor étkezés után „… harmadszor is megkérdezte: "Simon, János fia, szeretsz engem?" Péter elszomorodott, hogy harmadszor is kérdezte: szeretsz engem? és csak annyit mondott: "Uram te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged." Jézus ismét azt mondta: "Legeltesd juhaimat". (Jn 21,17)
Ezért kellett hazajönniük. Mi tagadás, bukásuk után, hiszen János kivételével bizony, mind elszeleltek a bajból, holott pár perccel korábban még legénykedtek, hogy ők bizony életük árán is megvédik a Messiást, sőt, Péter még kardot is rántott, és jól levágta a főpap szolgájának a fülét. Aztán ő is elinalt Kajafás meleg tüze mellől, ó, de hogyan, de hogyan…!
Később a föltámadás hírét is kétkedve fogadták…
Aztán összeverődtek újra, bezárt ajtó mögött imádkoztak és rettegtek. Az Úr is meglátogatta őket, megmutatatta sebeit Tamásnak, de akkor is bizonytalanok maradtak. Mégis engedelmeskedtek, elmentek Galileába.
Bizony, égett a fülük a szégyentől, mert olyanok lettek, mint a tékozló fiú. Abban is, hogy ismét magának az Úrnak kellett elébük jönnie, lehajolni hozzájuk, fölemelni, visszafogadni és megvendégelni őket.
Ó, már hányadszor!
És most, Péter vezetésével, megváltozik körülöttük a világ: az alkalmi csődületek, a kíváncsiak, a lődörgők nyájjá válnak, Isten nyájává és ők pásztorrá lesznek.
Tökéletesen átérezték Péter pironkodását és zavarát – meg se mertek mukkanni. Talán újra kételkedtek. Nem a Föltámadottban, hanem önmagukban: én, vajon én képes leszek-e, alkalmas leszek-e az Ő képmását, alakját viselni a gyűlölködők között, akiket jó útra, a Lélek bő legelőjére kell terelnem?