Beavatás lehetne

Gyerekkoromban a rádió gyakran játszott egy dalt, amelyet – ha jól emlékszem – Kazal László énekelt, és egy hölgy úti motyójáról szólt. A refrénje valahogy így hangzott: „Egy bőrönd, egy kosár, egy kép és egy mozsár, egy dívány, egy skatulya, s végül egy aprócska kicsi kutya.” Sokan ma is így utazunk, sőt, ha ki sem mozdulunk lakásunkból, akkor is körülvesszük magunkat különféle holmik tömegével, melyek szinte már lényünk részét képezik. Olyannyira, hogy hamarosan négy bőröndünk lesz, öt díványunk és száz mozsarunk, húsz kutyánk, macskánk, teknőcünk, kanárink… No és persze lakásunk minden helyiségében telefon- meg tévé-skatulyánk, hogy ne maradjunk le semmiről.
Milyen bölcs a mi Nyelvédesanyánk! És milyen tapintatos, amikor így tanít: ne maradjunk le semmiről! Ránk bízza, hogy jöjjünk rá, saját eszünkkel értsük meg üzenetét, és mi magunk illesszük a mondatba a lényeget, a parányi, de annál határozottabb névelőt: ne maradjunk le a semmiről! Ó, igen! Roppant erős hajlamunk van összetéveszteni a valamit a semmivel, a lényeget a hiábavalósággal.
Az Apostolok cselekedeteiben szó esik Simon mágusról, aki erősen népszerű volt az idő tájt Szamáriában. Az emberek „ragaszkodtak hozzá, mert már jó ideje félrevezette őket varázslataival.” (8, 12) Milyen pompás érzés hinni a varázslatokban, az internet csodáiban, a világsztárok kábulatos villogásában! Nem baj, ha becsap, fő, hogy fényes, ragyogó, észvesztő! Mit számít, hogy a kommunizmus, a demokrácia, a liberalizmus a posztmodern, a korszerű táplálkozás meg a többi, bármely műfajban ledérkedő röpke izmus humbug.
A legbutább is tudja, hogy ami mulandó, az végső fokon Lét alatti:semmi, tehát nincs. Nincs? És ha, esetleg, netántán mégis? Hátha nekem bejön?!
Ha minden mulandó, mi marad? Mi az, ami van?
Amikor a Mester szétküldte tanítványait „Megparancsolta nekik, hogy ne vigyenek az útra semmi mást, csak egy vándorbotot; se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övükben. Sarut viselhetnek, de ne legyen két ruhájuk.”(Mk 6, 8-9) Szóval semmi olyasmit ne cipeljenek, amit szoktunk, amiben annyira bízunk, amibe léttévesztésünk horgonyát vetjük.
Mégis, mit vittek magukkal az apostolok?
Nem mit, hanem kit! Jézust! A sok holmit miatta kellett elhagyni, hogy ne terelje el figyelmüket a „bőrönd, a mozsár, a kép és a kosár” meg a többi hiábavalóság, ahogy a Prédikátor mondja. Hogy Rá összpontosíthassák teljes erejüket. Arra, Aki Van. Ez az, amit tanítványi tudásnak is nevezhetünk.
Ki-ki egy-egy társat is kapott, aki szintén az Úr tanítását hordozta a lelkében, hogy gyönge pillanataiban mintegy tükörként tekinthessen egyik a másikra, a kettő egymásra, és általa Krisztusra!
Gondoljuk át ezt egyes szám első személyben, hiszen mi vagyunk az útra bocsátottak! Te és én! Minden kereszténynek ez a küldetése. Ráadásul hatalmat is kaptunk „a tisztátalan lelkek fölött” melyek folyton ólálkodnak körülöttünk.
Nem ott, itt.
Máténál a Megváltó még ezzel az intéssel is gazdagít: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” (10,8) Lépjetek ki bátran a hamis Mammon csalfa álbiztonságából, és kapaszkodjatok az Egyetlen Valóságba! Aki az Út, az Élet és az Igazság.