Beavatás lehetne

„Aznap alkonyatkor így szólt hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester – kérdezték –, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez – kérdezték egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mk 4, 35-41.)
Jézus példabeszédeket használt, még tanítványai körében is. Hogy ne értsék a kívülállók? De hiszen maguk a tanítványok is állandóan magyarázatot kértek tőle! Eszerint ők sem értették a tanítást? Amikor megkapták, földerültek a szívük mélyéig, majd a derültség lassacskán homályosodni kezdett bennük, míg újra nem értették a Mestert.
Vajon nem úgy voltak-e ők is mint mi, akik évtizedek óta lapozgatjuk, olvasgatjuk, sőt, sokszor értegetjük Mesterünk szavait – egy-egy szikra után még ujjongunk is magunkban, aztán egyszer csak hopp, a megértés fénye halványulni kezd bennünk. Addig-addig, amíg újra el nem kap bennünket a megszokott értetlenség…
Korunkban különösen ki vagyunk téve ennek. Napjaink „kultúrája” a zaj, sőt a ricsaj, kezdve az ún. koncerteken, miket követnek a tömeggyilkosságok, bűnügyek, világvége, háborúk, perverzitások emberek, állatok, űrlények között. A tombolás tombolása idegtépő hang és fényhatásokkal.
Öreg barátom szerint a mai idő szellemi egysége a haláltánc, amit kultúra helyett a Föld minden népével járatnak, akik rég nem értik, hogy miért? Ezért már nem is kérdeznek, csak járják.
A tanítványok érezték a helyzetet, de nem tudták megérteni, még magyarázni sem, noha fölfogták az eszükkel, ám tudásuk rögtön semmivé vált, mert „az eszükkel” próbálkoztak, s nem a hitükkel. Márpedig vannak dolgok, melyek ésszel fölfoghatatlanok – csakis hittel lehet megközelíteni őket. Hit nélkül ugyanis csonkák vagyunk: nem igazi, nem teljes emberek.
A tanítványok mindent megkaptak Mesterüktől, mondhatnánk, hitet is, ha szavunk képes volna kifejezni az Isten-ember viszony, tehát a hit lényegét, amit majd Péter mond ki Jézus háromszori kérdésére: „…Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd juhaimat!” (Jn 21, 17)
Ez a szívből szóló, őszintén megrendült vallomás hiányzik korunkból, s ennek kórusa szüntetné meg a mai, reménytelennek mutatkozó világválságot.