Beavatás

 

Kásler Miklós professzorral beszélgettünk egyszer János evangéliumának egyik különös jelenetéről. János apostol a Föltámadt Krisztus sírjában észrevett valami különöset, vagy éppen számára természeteset. Ezért „látott és hitt.” Vajon mit láthatott?

Az evangéliumi elbeszélés azzal kezdődik, hogy azon a bizonyos harmadnapon Mária Magdolna hírül adja a tanítványoknak, hogy Jézus teste nincs a sírban „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették”. „Erre Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Együtt futott mind a kettő. A másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.” – Tessék figyelni a leírásra: hihetetlenül pontos, minden fontos részletre kiterjedő tudósítást olvasunk. Ilyesmi csak szemtanútól származhat. – „Behajolt és meglátta a gyolcsokat, de nem ment be. Nem sokkal utána odaért Simon Péter is, bement a sírba, és ő is látta a gyolcsokat, meg a kendőt, mellyel fejét takarták be. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva más helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta és hitt.” (Jn 20,3- 8.)

Milyen emberi leírás – mondta Miklós. Mennyire természetes, hogy János, a legfiatalabb apostol gyorsabban szalad Péternél. Mivel tiszteli az öregebbet, a Kősziklát, nem ront be előtte a sírba, ámde mégsem bír ellenállni kíváncsiságának, csak-csak bekukkant, és meglátja a gyolcsokat. Aztán Péter után belép ő is, és tüzetesebben szétnéz.

*

Mit látott még János apostol? „A „kendőt, mellyel fejét takarták be. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva más helyen.”

Külön, összehajtva. Ilyent oros, aki elrabolta volna az Úr testét, bizonyára nem tesz, hanem amit kell, összenyalábol, aztán iszkiri, mielőtt az őrök fölébrednek! A gyolcsot is egybemarkolta volna a testtel együtt, a fejkendőt is. Ha pedig lepottyant volna, vigye kánya, mit számít! Félrerúgta volna. Így viselkedtek volna a zsidó őrök is, ha ők lettek volna a tettesek: túlesni a dolgon minél előbb!

A 9. vers így következik az előbbiek után: „Eddig ugyanis még nem értették meg az Írást, amely szerint fel kellett támadnia holtából.”

Föl kellett támadni, s nem eltűnni, ellopódni a sírból. Nem! Napnál világosabb, hogy nem!

*

Az apostolokat különleges, viszony fűzte a Mesterhez. Három évig éltek vele. János is talpalt vele a hőségben, pihent az árnyékban, evett, aludt. Szedte vele össze derékaljnak a füvet, mosta-szárogatta a ruhát a patakparton. Osztozott abban a sorsban, amit Jézus így jellemzett: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét”. (Mt 8,20) János, a leghűségesebb, még a harmadik esztendő végére sem értette kristálytisztán mestere tanításának mélységét, ámde emberi szokásait bizonyára alaposan kifigyelte, mert Az Úr testet öltésekor nem elvont ember lett, hanem valamilyen, akárcsak mi: meghatározott testi adatokkal és készségekkel, vérmérséklettel, ízléssel, szokásokkal. Jánost ott, a sírboltban ezek igazították el a hajnali ragyogásban. Gondoljuk végig még egyszer ezt a két kulcsmondatot.

A Föltámadottnak nem volt oka a sietségre. Félelem az őröktől? Mit tehettek volna az ő örökkévaló testével – ha egyáltalán engedi, hogy meglássák?

*

Szeretném aláhúzni, hogy a kendőről van szó, és nem Jézus ún. halotti lepedőjéről, melyet a híres turini lepelként őriznek és vizsgálgatnak tudományosan és értelmetlenül. Ugyanis bármilyen mérés során valamely ismert mennyiséget vetünk össze egy ismeretlennel. Az ismeretlen, a mérendő megvan, de hol az ismert, a mérce? Senki, még a világ Tudományos Akadémiáinak összessége sem találkozott olyan valakivel, aki örök életre kelt. A világtörténelemben eddig egyetlen ilyen eset történt. Az Illés, Jézus, vagy Szent Péter által föltámasztottak még nem örök életre keltek, mert utána meghaltak. Éppen ezért nincsen mérce, amelyet összehasonlíthatnánk a lepelből nyerhető adatokkal. Fogalmunk sincs, hogy milyen biológiai, fizika, kémia folyamatok zajlanak le egy föltámadottban s körülötte, milyen elváltozásokat hoznak létre a testét burkoló „gyolcsban.”

Hogyan, mivel mérhetnénk véges eszközeinkkel a mérhetetlent?

*

De igazából nem erről van szó, hanem arról, amiből szemtanú ráismert a föltámadott keze nyomára. Az Úr egész földi életéből áradó előzékenységről, gondosságról, gyöngédségről. Az Utolsó Vacsorát megelőző lábmosás előtt „levetette felsőruháját, fogott egy kendőt és maga elé kötötte”, majd a megmosott lábakat annak rendje-módja szerint meg is törölte! (Jn 13,4-5) Közismert a csodálatos kenyérszaporítás története. Az apostolok aggódtak, hogy velük lévő tömegnek nincs mit ennie. Jézus azt mondta, adjatok nekik enni. „Csak öt kenyerünk és két halunk van, felelték. Hozzátok ide, mondta. Meghagyta, hogy a nép telepedjék le a fűre, aztán fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre és megáldotta azokat. Majd megtörte a kenyereket és tanítványainak adta, a tanítványok pedig a népnek. Ettek mindnyájan és jóllaktak. És most jön egy egészen különös dolog: „A kenyérmaradékból még tizenkét kosarat szedtek össze. (Mt 14,) Ezúttal nem a kenyerek, a halak meg a tömeg létszámáról és a kosarak mennyiségéről van szó, hanem arról a gondosságról, amivel a Teremtő a világ iránt viseltetik: szerényen, halkan, „a szellőben járva”.

Nem hagy semmit szanaszét.

Gondosságának mélységére János világít rá, amikor ezt írja: „Miután jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: "Szedjétek össze a maradékot, hogy el ne vesszen.” (Jn 6,12) Hogy el ne vesszen! Amikor elfogják a Getsemáni kertben, ezt mondja „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” (Jn 18,9) Senkit és semmit, sem morzsát sem embert nem veszejt el, a hajszálainkat is számon tartja.

*

Most már tudjuk, hogy miért írja János önmagáról: „Látta és hitt.” Senki más, csak az Úr hajtogathatta össze a kendőt úgy.

315. Beavatás