Beavatás

 

 

Mi volna a megváltás?

Talán Jézus önáldozata? Saját akaratából odaadta életét, amit erőszakkal, atombombával, lézerágyúval sem lehetne tőle elvenni? Halála és föltámadása?

Vagy Isten országának megnyitása? Talán maradjunk ennél. Mi történhetett addig a megholtakkal? Tudjuk, az Ószövetségből, hogy Hénokh és Illés nem halt meg, az Úr magához vette őket. Talán másokat is, akik meghaltak csöndben, de az Írás hallgat a végtelen kegyelem döntéseiről.

Isten országa az Evangélium egyik alaptanítása. Mit tudhattak róla a korabeli emberek? Bizonyára igen keveset, ha éppen nem semmit. Jézus sokszor beszélt róla különös hasonlatok formájában. Hogy Isten országa hasonlít a mustármaghoz, a magvetőhöz, a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres, de talán mindenekfölött egy olyan léthez, amelyben az ember visszatér eredetéhez, valódi önmagához, azaz a lelkéhez, ami emberré tette, egészen pontosan ahhoz, akitől a lelkét kapta, Istenhez.

Izrael útjain vándorolva az apostolok napról-napra látták az Urat, beszéltek vele, szagolták, érintették, s hallgatták szavait, látták, hogy ura mindeneknek, miközben szelíd: a megroppant nádat nem töri meg. Az élet királya, aki halált nem küld senkire, de még múló náthát sem.

Volt vele két egészen különös találkozásuk.

Márk és Lukács számol be a Színeváltozásról, János pedig evangéliumának zárójelenetében az Utolsó vagy Első Reggeliről, Idézzük föl!

Márk 9. fejezetében mondja az Úr: „…a jelenlévők közül néhányan nem halnak meg addig, amíg meg nem látják Isten hatalommal megvalósuló uralmát." Lukácsnál az „Isten hatalommal megvalósuló uralmát” kifejezés helyén ez áll: „Isten országát.” Ez az ígéret oly fontos az evangélisták számára, hogy a Színeváltozás idejének meghatározásához használják: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül őket vitte föl egy magas hegyre.” Lukács írja, hogy imádkozni mentek. Miért imádkoztak? A tanítványok tették, amit a mesterük, rendben. De ő miért?

A nyelvünkben egymást átható ellentétek egyik szép példája az imád szó. Azt jelenti, hogy leborulva magasztal. Én le, Ő föl! Mit kérhetett Jézus a Tábor hegyén? Talán semmit, csak imádta az Atyát, egyszerűen Vele akart lenni. A jó ima mind ilyen. Isten úgyis tudja, hogy mire vágyunk, és azt is tudja, hogy mire van szükségünk. Saját terveit is ismeri, melyekben számol velünk. Képzeljék el, mindannyiunkkal! Veled és velem, a doktor olimpikonnal és a fogyatékossal egyaránt.

Elég talán, ha tiszta szívvel és szeretettel gondolunk Őreá. Ezért gyönyörű a Tamás ima: Én uram, én Istenem!

Az ima létfürdő. A lélek megmerül a Létben és tiszta lesz, boldog. Alkalmas az Országba való belépésre.

Figyeljünk csak!

A tanítványok talán elfáradtak a hosszú hegymászásban. A kapaszkodástól, meg a Mesterrel való közös leborulásban egy pillanatra elszundítottak ima közben. Ajaj! Akárcsak olykor én… vagy veled is megtörtént? Amikor fölrezzentek, azt látták, hogy Jézus „…színében elváltozott előttük. Ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle kelmefestő nem tudná fehérebbé tenni. Egyszerre csak megjelent nekik Illés és Mózes, amint Jézussal beszélgettek.” Lukácstól azt is megtudjuk, hogy a világtörténelem legiszonyatosabb kérdéséről, Üdvözítőnk „haláláról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kellett bekövetkeznie.” Beszélgettek! Érezzük e szó mélységes nyugalmát a kereszthalál borzalmához képest?

A tanítványok ekkor beleláttak a kronoszba, részt vettek az Ország legfontosabb ügyében, és fölismerték Illést meg Mózest! Ugyan hogyan? Az említettekről soha, semmiféle kép nem készült! Úgy, hogy Isten országában voltak, hiszen a Mester ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle kelmefestő nem tudná fehérebbé tenni! Az Ország tehát nem földrajzi hely, nem a Tábor hegye, hanem Jézus, Illés és Mózes, Isten és az igazak együttes jelenléte! Ott nincs titok, tapintatos mellébeszélés, kegyes hazugság! Péter zavarában így szólt Jézushoz: "Mester, jó nekünk itt! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet." Milyen szép, hogy magára nem gondol! Most nem főpap, mint nemrég, amikor Jézus megtette Kősziklának, amitől ő menten azt hitte, hogy a hatalommal fölény jár alázat helyett! „Egyszerre felhő támadt, amely elborította őket, a felhőből pedig szózat hallatszott: "Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!" Az Atya is jelen van, mint mindig, mindenütt, de most meg is szólal!

Képtelen vagyok nem gondolni a legnagyobb térítő, Szent Pál sátorkészítő mesterségére, meg Árpád-kori pici templomaink jurta alakjára. Jószerivel csak az oltár fért el bennük. Mit ne mondjak, az Úr és a szolgálattevő pap. A tágas csarnok, a hajó, csak később épült hozzájuk.

Szép faragott kövekből, de még inkább belőled, belőled és belőlem…

*

Nyolcan vettek részt a galileai tó partján a második csodálatos halfogás utáni mennyei vendégségen: Simon Péter, Tamás, a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két meg nem nevezett tanítvány. Köztük lehetett – igen, vagy nem – a Tábor hegyén jártas Jakab is. (Jn 21)

Emlékszünk, az apostolok nem hagytak a parton semmi élelmet, mert nem volt nekik. A Föltámadott mégis sült hallal, kenyérrel várta őket. A tűz gyújtatlan gyulladott, a kenyér gyúratlan gyúródott, a hal sütetlenül sült – és mindehhez időre sem volt szükség. Ilyen „Isten hatalommal megvalósuló uralma” a boldogan engedelmes lét fölött!

Emlékszünk? Jézus nem adott hálát étkezés előtt, nem is imádkozott: ugyan miért és kihez imádkozott volna? Ő, aki már megdicsőült azzal a dicsőséggel, amelyben része volt az Atyánál, mielőtt a világ lett.

Milyen csodálatos lehetett Isten Országa! Az Utolsó, vagy inkább Első Reggelin! Semmi katonai díszszemle a Vörös téren, semmi Disneyland, vagy Moulain Rouge és kán-kán, csak hunyorgó parázs, illatok, a túlpart felől kél a nap, hangolnak a madarak, és mi ott üldögélünk, reggelizgetünk Barátunk, az Úr lábánál!

Itt ítélte meg a Fiú Péter árulását és bízta rá jövendő föladatát! Nem azért, mert Péter hős volt, vagy jobb akárkinél, hanem azért, mert esendő, sőt bukdácsoló volt, mint mindannyiunk, de föltétlen istenszerető.

*

A megváltás műve dráma, az Élő Istennek, a Világ Világosságnak haláltusája, majd föltámadása, megdicsőülése és az Ország megnyitása.

Talán itt a földön is.