Beavatás

Hölgyeim és uraim, kevés dolog van manapság, amiben egyet tudunk érteni, hiszen ahány ember, annyi világszemlélet, mi több s rosszabb, ideológia. Mégis, létezik néhány szó, amely valamennyiünk számára egyaránt fontos és tiszteletreméltó.

Ilyen szó az otthon. Valamennyien vágyunk arra, hogy otthonunk legyen, s fáj, ha úgy érezzük, hogy elvesztettük.

*

Bizonyára elszorul a szívünk, ha hajléktalanokat látunk. Nekik ugyanis nemcsak otthonuk, hajlékuk sincsen.

Otthon és hajlék. Két gyönyörű szó. Az otthon főnév és helyhatározó: a hely ahol honunk van, hazánk. A hajlék személetes kép: mintha egy óvó kéz hajolna fölénk. A hajléktalan sorsában talán az a legborzasztóbb, hogy nincsen hová legyen. Alhat a metróban, a pályaudvaron, a híd alatt, olykor menhelyen. Itt és ott kap tán meleg ételt is, de nincs egy biztos pont a világban, ahová letehetné a műtrágyás zsákját a motyójával. Nincs egy talpalatnyi hely sem, ahol ő jogosan létezhetne, ahol bármi őreá tartozna.

Ezért iszonyú a vándorlása: folyton-folyvást, sehonnan, sehová…

*

Sokan élnek remek villákban, szép lakásokban, mégis gyakran érzik hasonlóképpen magukat. Mintha hajléktalanok volnának, folyton csatangolnak. Kocsmáról-kocsmára, szeretőtől szeretőig, vagy éppen az interneten. És előbb-utóbb kipottyannak otthonukból, vagy éppen társukat kergetik el és még otthontalanabbak lesznek.

*

Az otthon-lét tehát nem pusztán lakásügyi kérdés. Természetesen elemi joga mindenkinek, hogy legyen födél a feje fölött, de ennél többre van szükségünk: a fizikai komfort az embernek kevés.

 „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Írja Tamási Áron. (Ábel Amerikában 560. old.)

A gazdaságkori szétválasztás kényszer folytán második és harmadik otthonaink keletkeztek. Második otthonunk az iskola, a munkahely, a folytatásos tévéjáték. S tudjuk, hogyha minél több van valamiből, annál csekélyebb az esély, hogy bármelyik az igazi legyen. Az ikszedik otthonok nem életünk teljességének adnak teret, hanem valamely részmegnyilvánulásunknak.

Szinte karikatúrája e szétszabdaltságnak a lakótelep, s vele a koncepció: olyan házakat építeni, amelyekben az ember csak lakik. Világszerte épültek ún. alvó-városok: színház, templom, agora nélkül. Ezek lakója reggel elrohan dolgozni, este hazafut aludni. Hajléka, Le Courbusier szavával: lakógép, ami a pihenésnek az ún. szükségletét a lehető legcivilizáltabban kielégíti. Ezért aki csak teheti, a panel mellé szerez valami telket… Így lesz a hajlék maga is csak ún. második otthon.

És hová lesz az első, az igazi? Az, amelyikben teljes a világ. Ahol minden ránk tartozik. Ahol királyok vagyunk és boldogok. Ahol a világ közepén tudjuk magukat. Ahol tér s idő, életünk és a lét egybefolyik.

*

Ennek a helynek a megteremtése nyilván nem bútor és négyzetméter kérdése. Hanem a szétválasztás megszüntetése: hogy ismét egyesüljön lelkünkben a benső igényesség és a külső. Hogyne kéne fürdőszoba és franciaágy, s miért volna bűn a kerti úszómedencében pacsálni? Az a kérdés, hogy a benső otthon miként tud megteremtődni, és hogyan szellemíti át a külsőt?

*

A hagyomány embere az Egyházban volt otthon. Éppen ezért a reneszánszig nem létezett olyan templom, amely ne lett volna kozmikus tájolású. Ez a keresztény kultúrkörben keletelést jelentett. A szentély tehát kelet felé nézett, a hívek és a pap arra, az oltár felé fordulva imádtak! Reggel, s szemközt az ablakban kelt föl a nap. Az építők és a díszítők arra is ügyeltek, hogy a fény éppen a tavaszi napforduló idején essék Gábor arkangyal képére, vagy augusztus 20-án Szent Istvánéra. Vagyis a templom együtt járt az idővel: egyesült benne tér és idő. A legkisebb sárfészek templomocskájában is egyesült a naptári, a földi idő a kozmikussal és a mennyeivel. Így lehetett az Isten és az ember közös hajléka a létezés középpontja, ahol otthonra lel a kozmosz, a mindenség.

Hogy a téridő egység elve jóval Einstein előtt ennyire közismert lett volna? Még analfabéta falusi kőművesek számára is, akik legföljebb a rovásírást ismerték? A náluk iskolázatlanabb csángó asszonyok is tudják.

Ez összesen éppen 360 szál, pontosan annyi, amennyi az óegyiptomi és más ősrégi népeknél az esztendő napjainak száma. Vagyis a csángó asszony az Igét, Isten teremtő szavát és az időt szövi egybe – Isten háta mögötti kis kunyhójában. De ne csatangoljunk!

*

A lakás csöppet sem volt profánabb építmény a templomnál. Még a sátor sem! Már csak azért sem, mert pl. a zsidóknál Mózestől Salamonig Isten maga is sátorban lakott; az ő külön sátrában őrizték a vele kötött szövetség jelét, a frigyládát.

Miként a templomépítésben sem diktálhattak pusztán műszaki, vagy más hasonló szempontok, a jurtaállításban sem. Ilyen szintű elvek egyébként sem diktálhattak az életnek a hagyományban. A jurta lényege technikai értelemben a hordozhatósága, szellemi értelemben viszont az, hogy a világköldök leképezése. Bárhol állítják föl, lakója a világ közepén él. Nem akárhol, hanem szellemileg strukturált térben, ahová Isten tekintete esik, s ahonnan visszanéz az Úrra a gazda.

 

A jurta centrális építmény. Ismét nem csupán műszaki értelemben, noha a kettő szorosan összefügg. Középpontja a tűzhely, ahol a család összegyűl, ahol az élet s az étel készül, ahol az égbe vezető világfa áll. Ez a szellemi helyzet akkor sem változott, amikor őseink házba költöztek. A ház középpontja a tűzhely maradt a konyha felől nézve, s a kemence a szoba felől. A kemence mellett állt az idegágas, vagy a boldogasszonyfája, amely a házat tartotta…

*

A központi fűtés kiszorította a kemencét. A technikai haladás törölte az idegágast a mestergerendával együtt. Panelban és villában egyaránt. Télvíz idején immár nem a kemence környékén fűtőzik a család, hanem ki-ki külön szobában lakik. Így van rendjén. Ám a szobánk megmaradt-e a világ közepének? Ahova Isten tekintete esik, s ahonnan mi a gazda méltóságával visszatekintünk rá?

*

S maradt-e szent sarok, középpont, ahol a tér és az idő összehajolhat, s átszellemítheti lakberendezési ötleteinket? Ahonnan kiindulva bebútorozkodhatunk nézeteinkkel, hagyományainkkal, eszméinkkel?

Nyíri Tamás szerint a Tagadás démona azt tanácsolja, hogy hajítsuk ki őket és lakjunk bútorozatlan szobában, melyet a pillanatnyilag legkurrensebb cuccokkal rendeztek be, melyeket holnap kidobunk és váltogatunk a végtelenségig. Amiket mások, a reklámok és egyéb manipulátorok csempészgetnek nézeteink és őseink helyébe, természetesen a mi kontónkra…

Normális-e, hogy a tévé, a virtuális valóság főmanipulátora legyen az otthon középpontja?

*

Két kérdésünk maradt. Az egyik: Érdemes-e alább adni, s másutt élni, mint a világ közepén?

A másik: Van-e elvi akadálya annak, hogy a legmodernebb civilizáció áldásait élvezzük miközben kozmikus méltóságunkat, helyzetünket, egyszóval: otthonunkat megőrizzük?

(24. Beavatás)