Beavatás

Már a kilencvenes évek elején fölmerült bennem, meg is írtam annakidején: mi van, ha egy országban szabad, demokratikus választás útján a bűnözők kerülnek hatalomra? Csalás nélkül. Egyszerűen azért, mert ők lesznek többségben. Úgy alakult - mondjuk Eufémia - története, hogy gyarmati korszakában a helytartóság kötelezővé tette a hazaárulást, a hódítók dicsőítését, a hazudozást, egy ideológiának álcázott baromság szajkózását, az Isten káromlását, ennek fejében megengedte bárkinek a följelentését, beleértve a szülőket, a saját gyermekek meggyilkolását, a lopást - kinek-kinek beosztása szerint. A főnökök hatalmasakat sikkaszthattak, az alfőnökök kevesebbet, a beosztottak némi munkaidőt, egy-két zsák cementet, gabonát, kéziszerszámot nyúlhattak le. Valamit azért ők is, mert ki nem maradhattak. Eufémia törvénye az ártatlansághoz való jogot nem ismerte. A javak és szolgáltatások forgalmát korlátozták, s ha valakinek szüksége támadt erre-arra, akkor csak megvesztegetéssel, szocialista összeköttetéssel juthatott hozzá. A bűnüldözők - a rendőrök, ügyészek, bírák - föladata volt e bűnrendszer védelmezése. Aki szólni mert, magyarul: jót akart, azt elfogták, megverték, vád alá helyezték, lecsukták. A fölszínre került disznóságokból követendő példa lett. Amelyik minden mértéket meghaladott, arról kizárólag többes szám első személyben szabadott beszélni: elrontottuk, hibáztunk, hazudtunk, nehogy valaki kivonja magát a bűnközösségből, ami hálóként fogta szorosan az egész társadalmat. Eufémia ilyeténképpen nem csupán bűnállam volt, hanem bűntársadalom.
*
Most képzeljük el, hogy ebben a bizonyos Eufémiában egyik nap hirtelen bejelentődik, hogy vége a gyarmati korszaknak, a megszálló haderőt kivonják, és országszerte szavazóurnákat állítanak föl. A régi megmondóemberek varázsütésre elfelejtik az eddigi ideológiát, és újat kezdenek fújni a rendelkezésükre álló összes lyukakból. Akkora, de akkora és oly elsöprő erővel, hogy a szerencsétlen választók szanaszét kavarognak az orkánban, és össze-vissza dugdossák a céduláikat. A mérhetetlen és lankadatlan szóviharban a harácsolások, happolások, csaklizások sebessége az előbbinek a százszorosára gyorsul, s pár év múlva a közvagyon: sitty!
A tudatlan, támolygó, nélkülöző és ezernyi fajta népbetegséggel sújtott tömeg lassan leülepedik. Tapogat, eszel, s látja, hogy a lényeg nem változott: a régi jó urainak ülepe fényeskedik fölötte, s lám, a drága bűn is megmaradt a társadalom szilárd kötőszövetének. Ismét lehet, sőt kell csenegetni, csalogatni, csóringálni, a mértékek is olyasfélék, mint hajdanában, mi több, az örök okoskodók is megtalálják örömüket: a pompás, friss ideológia sunyibb, éppen ezért embertelenebb, hazugabb és marhább a réginél. Sőt, mintha egy kicsikét selymesebb volna. Ugye? Csak nem ez maga a fényes Nyugat? A fejlődés személyesen?
Isten továbbra is káromolható, a magzat ölhető, sőt, -andó és -endő, s minderről perverz viták folytathatók. Mi több, a többes szám első személy meghitt bűntársiassága is visszatért: együtt ragoz kormány és ellenzék. A hatóság pedig az idők végezetéig húzza a véletlenül lebukott főtolvajok tessék-lássék megindult pöreit, és élő tévéadásban üti-vágja, börtönözi a jóakaratúakat, ami roppantul tetszik a kormánynak és a megmondóembereknek. Mi több, a nemzetközi cinkosok is tapsolnak.
A gyarmati időkben még létezett igazság - persze, csak a vezércikkekben - vagy legalábbis a nép, sőt a nyakán ülők is azt hitték, hogy létezik igazság, sírtak is emiatt, "erkölcsi terrort" emlegetve, a fölszabadult demokráciában ilyen már nincsen. Minden "véleményes" lett, azt is le lehet tagadni, amit millióan láttak és hallottak.
*
Vizsgáljuk meg, milyen következményei vannak, ha egy nép - példabeli országunkban, Eufémiában - akár eltökélt szándékkal, akár csöndes beletörődéssel a bűn életrendjét választja, s olykor cöcögve bár, de szedi a hazugság, a lopás, az árulás, a gyermekgyilkosság és a többi gazság hasznait.
Az első, hogy a lakosság megszűnik nép lenni. Ha elfogadjuk Hamvas értelmezését, miszerint a nép lényege a vallásossága, akkor azt kell, mondjuk, hogy a vallástalan sokaság nem nép, mert ellene mond az áradó javak nagy, közös egyesítő erejének, a szépségnek, a jóságnak, az igazságnak, a szeretetnek. A hazugság következtében pedig elveszti a szóértés, és általa az együttműködés lehetőségét. Egy idő múlva már az sem kérdezhető, hogy mikor indul a vonat, mert bármilyen válasz lehetséges. Sőt, teljesen természetes, hogy szorgos kezek rendszeresen fekete festéket kennek a menetrendekre - is.
*
Vajon miért ne volna lehetséges nép - kívül ugyan a szeretet egyesítő erején, de összefogva a hazugságban és a közös gaztettekben, valaminő országos bűnszövetkezetben? Amikor egyetemi gyakorlóidőmben a fiatalkorúak börtönében nevelősködtem, akkor naponta tapasztaltam, hogy az elszánt kisrablók közti rangok aszerint alakulnak, hogy ki mekkora balhét csinált. A gyilkosok vitathatatlan tiszteletnek örvendtek, utánuk következtek a már hivatásosnak számító tolvajok meg csalók aszerint, hogy ki mekkora ítéletet kapott, kivéve az erőszakos közösülőket, azokat megvetették. Ennyiben elfogadták a "normális" társadalom véleményét. Egyetlen nemes értéket ismertek, az anyatiszteletet. Kétségtelen, hogy kifelé, az őrséggel szemben egységre törekedtek, az árulókat, a "vamzereket" büntették, ám társadalmat mégsem alkottak, csak egymással szakadatlanul viaskodó-versengő, bomló és újjáalakuló csoportokat, amelyek éppen időszerű érdekeiket követték. Miután bandáik versenyét a szeretet és a belőle áradó javak nem szabályozták, késhegyre menően mérkőztek - olykor a szó szoros értelmében - akár Eufémia kapitalizmusában a szabad lábon lévők.
A sikerek és érdekek tünékenysége fölbontotta a barátságkezdeményeket, hiszen mindenki a saját érdekét kellett kövesse - kint, Eufémiában is azt tanulták, hogy "üzletben nincs barátság" -, tehát hiába sóvárogtak a barátságra - végső fokon a szeretetre, hoppá! - előbb-utóbb szembe kerültek egymással a legjobb bajtársak is.
Ez a modell egész Eufémiára érvényes, hiszen ahol az élet üzletté válik, ott az érdek uralkodik, a szeretettől nem fékezett versengéssel karöltve. Ott bizony menthetetlenül beindul a tudomány által atomizálódásnak nevezett folyamat, s minden ember előbb utóbb vetélytársa, majd ellenfele, végül ellensége lesz a többinek, hiszen így vagy úgy, de őket kell legyőzni, tőlük kell félteni a saját halászóhelyet, az ő rétjükön kell kaszálni. A korláttalan verseny pedig elvezet a közgyűlölethez, mely hiába lesz általános, hiába lesz szinte mindenki sugárzója és elszenvedője, mégsem egyesíti néppé a népséget, mert nem egyesítő, hanem szembeállító erő.
Miként a börtönben, a kinti világban is értékrendek uralkodnak. A bűnnépben a vétek rangsorol. Ki ne látta volna - Eufémiában persze - hogy az emberek számos nagy bitangot megsüvegeltek: "ügyes!" - mondták rá, és irigyelték, és szerettek volna a nyomába lépni, hogy "jókor legyenek jó helyen", ahol nagyot lehet szakítani. A szóhasználat elárulja, hogy az eufém nyelv remekül alakul a viszonyokhoz, s a kötélrevaló meg más durva szavak helyett ilyen finomakat mond. Ezek után természetes, hogyha Eufémia odáig süllyedt volna, hogyha pl.: "öszödi beszéd", az egész kormányzópárt a közös hazugságfürdője nyilvánosságra került volna, akkor naná, hogy "igazságbeszédnek" nevezték volna - mert Eufémiában mindent fordítva mondanak. Persze, ha példaországunk idáig süllyedt volna. Oda, ahol pl. a "fejlett Nyugat" már régóta tanyázik, s fosztogatja a kis kezdő Eufémiákat.
Ha igen, ha oda süllyedt volna, akkor mi sem természetesebb, hogy Eufémia élére csakis a legravaszabb, legaljasabb csirkefogók, "a mi kutyánk kölykei" kerülhetnek egészen addig, amíg a népség néppé nem válik újra.