Beavatás

 

Az idősebbek még emlékeznek arra az ügyes mutatványra, mellyel a marxizmus megfordította a Teremtés könyvének híres mondatát: „Isten újra szólt: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá,” (1.26) és vallásellenes hadjárata egyik alapmondatává tette. Azt igyekezett a tudatokba vésni, hogy az ember teremtette az isteneket a saját képmására és hasonlóságára. Természetesen hazudott, mint mindig, mindenben, ámde ügyesen megcsípte a gazdaságkori embert a hiúságánál. Őkelme szemrevételezte a csudálatos hellén istenszobrokat, majd elégedetten megnyalta a szája szélét: „Ni, csak, Rózsi, ezek tényleg énrám hasonlítanak!” Innentől kezdve megy minden, mint a karikacsapás, mert ki mennyire hiú, annyi esze hiányzik.

*

Az őskori ember a transzcendensre, a természetfölöttire figyelt. Nem volt oly buta, mint Sztalin vagy Ceusescu, hogy önmagát vetítse az égre, hanem a nagy világfolyamatok mennyei jelkép-alakjait kereste. A görögök a Khaosz utáni első korszakot Uránoszhoz kapcsolták, a következőt Kronoszhoz, akit Zeusz érája követett. 

Weöres Sándor Theomachia című drámája ez utóbbi váltásról szól. Benne Kronosz mindenhatónak gondolja magát: „Hol van korlát énellenem? S ha van, mit ér?/ (…) Mindétig egy uralkodik, s az én vagyok.” A bölcs Okeánosz így felel neki: „Te csillagpikkelyes testű, ezerkezű/ ki minden mozdulásnak összessége vagy,/ a mozdulatlan Moirák ellen nincs kezed.” A Moirák egy fokkal föntebbi sors-istennők, bennük a van és a nincs egy. Erosz hozzájuk tartozik: „A kéz, mellyel a mozdulatlan Három-egy,/ a Moira e világba nyúl: ez én vagyok./A sóvár vonzalom s a bontó gyűlölet,/ a változás, a létnek kulcsa én vagyok./ Magadból lépj ki, ha szembeszállsz velem.” Nem csak az emberek, a halhatatlan églakók fölött is áll és uralkodik a Három-Egy.

*

Ha megnézzük a mai vallásossági fölméréseket, akkor azt látjuk, hogy a hajdan keresztény Európa lakónak aránylag kis százaléka vallja ősei hitét – különösen a „fejlett Nyugaton” – ám a többség a „maga módján” hisz Istenben.

Miféle Istenben?

Egy kedves nézőnk írja: „Hiszek Istenben (nem félem), hiszem. Viszont a megfoghatatlan, az emberi észnek elérhetetlen Istenről alkotott istenképeket nem tudom elfogadni. Ezért nem igénylek közvetítőt. A vallás, a hit szükségességét nem vitatom. Kell, hogy legyen, aki emberi normákat betartasson, lelki békességet adjon – elfogadni a jót, a rosszat. A bajban lehessen valahova fordulni. A létet átvigye, és belenyugvást adjon az elmúlásba.”

A „maguk módján” vallásos felebarátaink közül igen sok írhatta volna ezeket a sorokat.

*

Vegyük szemügyre alaposabban ezt az eléggé általánosnak mondható elképzelést. Az első mondatból – nem félem, hiszem – kiderül, hogy a levélben említett isten kitalálójának a háziállata, olyasféle, mint egy farkasölő kuvasz, amely mindenkit megugathat, de gazdájának kezét nyalogatja. Bolond is volna, aki Szent Bonaventura szavaival így imádkozna hozzá: „Uram, vezess engem utadon, hogy beléphessek igazságodba, és szívem örvendezve félje nevedet!” Miért féli Isten nevét Bonaventura, a tudós, a püspök, a bíboros, sőt, mi több, a misztikus? Azért, amiért Mózes „eltakarta arcát” az égő csipkebokor előtt, amiért Keresztes Szent János „a lélek sötét éjszakáján” keresztül jutott el a Mindenható megtapasztalásához, amiért ugyanerről szólván az evangélikus Rudolf Ottó az Úr közelében tremendumról, a szív gyökeréig ható megrendülésről” beszél. Isten nem egyszerűen fölfoghatatlan és végtelen, kifejezhetetlenül több, ugyanakkor igazságos és szeret, ezért örvendező a félelmünk.

*

A második mondat saját színvonalán szabványosítja istenét. Előírja számára, hogy „megfogható” és „emberi ésszel elérhető” legyen, különben ő „nem tudja elfogadni.” Jellemző vásárlói alapállás: kérek egy kézbe vehető, és nálam semmiképpen sem okosabb istent! Van? Olyasfélére gondoltam, mint például egy közepes árfekvésű maroktelefon ébresztőórával. Világos, egyszerű használati utasítással, hogy „ne legyen szükségem közvetítőre.” Jut eszembe még, fontos, hogy jó házőrzőként – másokkal – az „emberi normákat betartasson, lelki békességet adjon” – szóval ne engedje be a tolvajt a házba, s ha valahogy mégis besurrant „a bajban lehessen valahova fordulni.” Intézkedjék, kérem. Aztán amikor lejár az élet lemeze, akkor ne nekem kelljen vesződnöm az elrontott életemmel, a bűneimmel, a lelkiismeret-furdalásaimmal, mert az ő dolga, kutya kötelessége, azért tartom, hogy „a létet átvigye, és belenyugvást adjon az elmúlásba.”

Ha ilyen istent pillanatnyilag nem tartanak a boltban, akkor volt szerencsém, majd utána nézek a szomszéd áruházban.

Ma, a kereskedelmi szekták korában az isten-kínálat beláthatatlan.

*

A tökéletes, mindenható, örökkévaló, megfoghatatlan, láthatatlan, mégis jelenvaló Isten mibenlétéről szentek és bölcsek évezredek óta töprengenek. „Ha Istent meg lehetne látni, egy volna a dolgok közül.” – állítja Buji Ferenc. Így folytatja: „A világ összes létező és lehetséges dimenziójával, végeláthatatlan tér- és időbeli kiterjedésével, lényeinek milliárdjaival a dimenziótlan, tér- és időbeli kiterjedés nélküli, oszthatatlan Istenben van. (…) Mint ahogy az évmilliárdok óta folyamatosan táguló világegyetem is egyetlen, kiterjedés nélküli isteni Pillanatban van. Istenen kívül nincs semmi.” Ő bennünk van: „Egyetlen Isten van mindenkiben.” Mégsem állíthatjuk, hogy most, velünk együtt a „Mackó utca 23-ban tartózkodik.”

A gazdaságkori ember másként él és gondolkodik. Páratlan műszaki-tudományos teljesítményeit példátlanul alacsony szellemi színvonallal párosította.

*

A házikutya isten lényege, hogy semmiképpen se legyen azonos az Igazival! No, ez a

különbség egy őszinte istentagadó, és egy, a „maga módján vallásos” között.