Beavatás

II. rész

Az Úr Jézus nemcsak erőben, hatalomban, bölcsességben múl fölül bennünket. Az előző részben, a vérfolyásos asszony történetében éreztük, hogy a Mester szerénységben is előttünk jár, midőn a csodálatos gyógyulást nem önmagának, hanem a betegnek tulajdonítja: „Leányom, mondta neki, hited meggyógyított. Menj békével."
Ez a megállapítás nem holmi udvariasság, s nem is szerénység csupán, hanem az emberi személy nagykorúsítása. Ez a megváltás egyik lényegi vonása. A korábbi vallásokban az ember kiszolgáltatottja volt a Fölsőbb Hatalmaknak, a karmának, a Párkáknak, amiből sokan az a következtetést vonták le, hogy sorsunkat külerők intézik: ha véletlenül elunják sorsunk zsinórjának fonogatását, végünk. Mások ezt úgy mondják, hogy életünk folyása előre el van rendelve. Hiába vagyunk jók és rosszak, hívők, vagy hitetlenek, úgyis az történik velünk, ami megíratott a Sors Könyvében. Azt Isten sem változtathatja meg…
De lám maga az Úr mondja: „hited meggyógyított!” Sorsod nem nélküled folyik, hiszen Teremtőd képmása vagy, tehát nem is Isten nélkül! Hitünkkel megkapaszkodhatunk Isten kezében, és ő ezt szeretetével viszonozza.
Nézzük a másik történetet!
A Megváltó a gyógyult asszonytól Jairus otthonába ment. Az elöljáró házához érve „látta a fuvolásokat és a lármás tömeget, rájuk szólt: "Távozzatok! Hiszen nem halt meg a leány, csak alszik." Azok kinevették.” Kétségtelen, hogy Jézus nem mondott igazat, hisz nyilván tudta, mi történt az elöljáró lányával. Hazudott? Hazudhat-e az Úr? Vagy számunkra fölfoghatatlanul mély ok késztette arra, hogy azt mondja, amit?
Mi lehetett az?
Ugyanúgy járt el, ahogy a vérfolyásos asszony esetében? Számára a gyógyítás csak eszköz volt arra, hogy növelje a jelenlévőkben a hitet. Hogy higgyék el, Isten kezét szorítva ők is bármire képesek. Lukács följegyzése szerint így tanított: "Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: Szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.” (Luk 17, 6) Szavai ugyan mások, de ugyanezt tanítja Máténál is (17, 6) „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag s azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.”
Jézus emberfölötti embert igyekezett formálni, de nem a Nietzsche-i értelemben, hanem a megváltottság szellemében. Számomra ilyen ember a kánaánita asszony: Mt 15, 22-28. Ő így kiáltozott utána: "Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! Leányomat kegyetlenül gyötri az ördög." De ő szóra sem méltatta.” Az asszony azonban nem nyugodott. Jézus próbára tette: "Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól." Az asszony azonban nem tágított, mert hitt, s a hívő a szívével tudja, hogy Isten Mindenható, nem „helyi erő”, nem lehet egyetlen nép ura. Leborult tehát: "Uram, segíts rajtam!"
Ő még egyszer próbára tette: "Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, s a kutyáknak dobják." "De bizony Uram! Hiszen a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból." Az asszony okos volt és bátor, s gyermeke iránti szeretete lebírta félelmét. Tudta, hogy kivel beszél! Jézus is tudta, hisz éppen azért jött, hogy nagyhitűek legyenek az emberek, akik az ördöggel is szembeszállnak. Így szólt: "Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod." Még abban az órában meggyógyult a leány.”
Az emberfölötti ember olyan, mint a kánaánita asszony. Nem fél az ördögtől, Istent pedig szereti, hisz benne. A hit kapcsolja össze az embert Istennel. Ezért merészel vitatkozni vele, hiszen hite megsúgja: Isten is szereti őt.
Jézusnál senki sem szerényebb. Ezért hárítja el a csodatétel dicsfényét magától: nem én műveltem, ti tettétek, a hitetekkel.
A valóban hatalmas tud igazán szerény lenni. Minél inkább fölötte áll siker- és dicsvágynak, annál szerényebb.