Beavatás

 

 

És miért üldözték tanítványait, híveit oly kegyetlenül?

Ez a kérdés immár leíró jellegű; mára elvesztette vád-jellegét. Annak, ami megesett, így is, úgy is meg kellett történnie. Legkivált azért, mert mi is, mind a mai napig erősen rászorulunk a megváltásra, akárcsak Annás főpap és köre, amely az ítéletet meghozta, és az Urat Pilátus kezére adta…

Kérdésünkre tömören így válaszolhatunk: Jézus nem felelt meg kortársai messiás-reményeinek. Milyen a jó Megváltó? A haszid történet szerint: „Valaki tréfából a rabbitól azt kérdezte: – Mi lesz a messiás? Igazhívő, vagy eretnek? – Azt hiszem, eretnek, válaszolta az, mert ha igazhívő lenne, az eretnekek nem hinnének neki, de az igazhitűek, akárkicsoda, hinni fognak neki.”

Jézus olyannyira igazhívő volt, hogy számtalan csodája ellenére sem hittek benne, vagyis eretneknek tartották. A tudós farizeusok szerint az is volt, hiszen ők a mózesi rendelkezések aprólékos betartásával bíbelődtek, Jézus pedig azt tanította, hogy a szeretet törvényén áll, vagy bukik az egész. Pl.: a rituális tisztálkodás nem véd meg a bűntől, mert az belülről jön, a gonosz szívből, sőt, szombaton gyakorta gyógyított, ráadásul azt állította, hogy: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”

 (Mk 2. 27. skk.)

*

A szadduceusok, élükön a főpapok, Annás és veje, Kaifás tagadták a lélek halhatatlanságát. Jézus velük szemben az örök életet hirdette. A zelóták kardjukat fenték, hogy lerázhassák a római igát. Mire mentek volna a hadjáratban a szeretet parancsával? Vagyis ki-ki ajánlatot tett Istennek: legyen olyan kisstílű pacák, mint ők. Igazodjék hozzájuk; az ő hitvitáikhoz, politikai ötleteikhez, s játssza el kedvükért a dicsőséges hadvezért meg a teológiai Machiavellit! Nagycsütörtök éjszakáján a szolgák pofozták, gúnyolták, seggrepacsit játszottak vele, majd pénteken megfeszítették. Az égből egy árva angyal sem jött a segítségére. Ugyanakkor a bizonyságokat és a jeleket maguk is látták, a Főtanács tagjainak némelyike, például Nikodémusz és Arimatheai József, hitt is benne…

Az Úr természetesen elutasította az ajánlatokat, hiszen az ember problémája, a szeretetlenség, sem politikai, sem gazdasági, sem vallási gyógyszerrel nem orvosolható. A zsidó vezetők kutyaszorítóba kerültek. Hogyha elismerik Jézust Messiásnak, akkor le kellett volna mondaniok egyházi pozícióikról vállalva a teljes politikai és társadalmi eljelentéktelenedést. Továbbá el kellett volna fogadni tanítóiknak a tanulatlan, mondjuk ki: bugris apostolokat, egyszersmind szellemi értelemben alávetni magukat nekik. Sutba dobni eddigi vallási nézeteiket, többek közt a Templom rendkívül jövedelmező kultuszát.

A föltámadás után, ha lehet, még súlyosabb helyzetbe kerültek. Be kellett volna vallaniok, hogy nem ismerték föl a Megváltót, mi több, vállalniok kellett volna a személyes felelősséget az Úr kínhalálában. Miként az előbb említettük, szó sincs arról, hogy a zsidóságot az istengyilkosság kollektív vádjával illetnénk. Ámde a Főtanácsban ítélkezők személyes helyzetét csak személyes felelősségükön keresztül érthetjük meg. Kik voltak ők? Az Apostolok Cselekedeteiben ilyen leírást olvashatunk róluk: „Jeruzsálem elöljárói, a vének, az írástudók, Annás főpap, Kaifás, János és Sándor s mindnyájan, akik a főpapi nemzetségből valók voltak”

Ők, a nép tiszteletreméltó vezetői ítélték el Nagycsütörtök éjszakáján és Nagypéntek hajnalán a Krisztust, majd Pilátustól a kivégzést kicsikarták. Gondoljunk bele, pl. az amúgy bizonyára istenfélő Kajafás helyzetébe: megölettelek, Uram!? Hogyan állhatott volna a nép elé ezzel a vallomással? Ő, és bármelyik utóda?

Hogy mit kellett volna a Főtanácsnak, a főpapoknak kihirdetniük a Templomban? Beláthatatlan következményekkel járó politikai és teológiai döntéseket. Legelőször azt, hogy a júdaizmus a régi formájában, messiásvárásával okafogyottá vált. A Messiás eljött. Ám nem olyan Emberfia érkezett, amilyenre ők és a nép többsége számított; aki angyalseregeivel egykettőre megsemmisíti Rómát, és Jeruzsálem hatalmát kiterjeszti a világra, hanem olyan Krisztus jött el, aki nem helyettünk teremt holmi politikai-katonai Paradicsom-birodalmat, hanem szabadságra késztet bennünket. Hogy a szeretet benső útján járva alkossuk meg a saját szívünkben, majd innen tovaterjeszkedve közösségeinkben valósítsuk meg Isten országát. És ennek az országnak a lakossága nem egy bizonyos nemzet lesz csupán, nem a választott nép, hanem mindenki, aki a Názáreti keresztjét fölveszi: tekintet nélkül nemére, társadalmi helyzetére, fajára, korábbi felekezetére.

*

Ez a döntés természetesen a zsidóság többértelmű önföladását jelentette volna. A vezetők talán ezért nem vállalták az Új Szövetség megkötését. Üldözni kezdték a keresztény eretnekeket. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk belső vitájukról, melynek során egy Gamáliel nevű farizeus ezt mondta: „Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” (ApCsel 5, 38-39)

*

Martin Buber, a XX. század nagy zsidó bölcse ezt írta Jézusról: „Aki életfogytiglan a világ keresztjére van feszítve, aki képes a hallatlan tettre, s elég merész is hozzá: hogy az embert szeresse.” (Én és Te, 19. old.). És elég türelmes: ő betartja a törvényt, mi pedig bukdácsolunk, keressük a mellékmegoldásokat, erről szól a történelem. Ő pedig vár: mikor leszünk elég merészek ahhoz, hogy viszontszeressük őt?