Beavatás

 

Szeretettel köszöntöm a Beavatás nézőit. Hölgyeim és uraim, mi, magyarok úgy tudjuk, hogy Európa védőbástyája voltunk századokon át, amiért Európa rút hálátlansággal fizetett.

Nézzünk két eseményt. A középkorban a törökök leigázták a keresztény Közel-keletet, a balkáni fejedelemségeket, 1453-ban Bizánc is elesett. Európa látta a veszélyt, III. Callixtus pápa szervezte az ellenállást. Ezt írja a lexikon: „A török elleni küzdelem érdekében látszólag megmozdult minden európai állam, azonban a keresztes eszmét ismét érvénytelenítette az államérdek. A birodalmi gyűléseken megszavazott pénzt nem tudták összeszedni, a keresztes hadak szervezése lassan haladt, nagy részük csak az ostrom után érkezett meg, VII. Károly francia király még a keresztes bulla kihirdetését is megtagadta, és végül a befolyt török tizedet is az Anglia elleni háborúra fordította.” Az ima segített meg a hetven esztendős, mártíromságot kereső Kapisztrán szent János, aki önkéntesekből keresztes hadat szervezett az országban.

 

 

1456 július 4-én, a nándorfehérvári csata első szakaszában Hódító, avagy II. Mehmed 200 két- és háromsor-evezős, ágyúkkal fölszerelt gályája lezárta a fölmentő sereg elől a Dunát, a Nyugat-Európából szerződtetett tüzérsége pedig lőni kezdte a várat. Kritobulosz, a szultán életrajzírója szerint, „… a szultán […] a falat ágyúkkal részint egészen le is dönté. S a sereget részekre felosztván, betölteté velök a sáncárkot, hogy könnyű legyen a nehéz gyalogoknak a falra följutni.” 14-én Hunyadi János kor legnagyobb folyami csatájában öt óra alatt szétzúzta a török hajóhadat. A török Szeád-ed Din leírása szerint „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. Hunyadi avárba vonult, Kapisztrán a keresztesekkel a Száva bal partjára.

21-én a törökök elfoglalták a várost, majd a várba is behatoltak. II. Mehmed pasaságot kínált

annak, aki kitűzi a vár falára a zászlót. Ekkor rántotta magával a mélybe Dugovits Titusz a zászlós törököt. Hunyadi csak másnap tudta kiverni a törököt a várból.

 

 

 

Mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett. Hunyadi pihenőt rendelt, de a keresztesek harcba keveredtek a törökökkel, vesztésre álltak, amikor Hunyadi a lovassággal kirohant, elfoglalta a török ütegeket, és szétlövette vele a szultáni hadat. Maga II Mohamed is megsebesült. A török erők maradéka az éj leple alatt elmenekült. Hunyadi János győzelme világra szólónak mondható, hiszen első ízben szenvedett vereséget török szultáni sereg Európában.

A világ zengett a győzelemtől, III. Callixtus pápa véglegesítette a déli harangszót.

Ma bizonyára egyetlen harangozó sincsen Európában, aki tudná, hogy miért kell neki délben dolgoznia.

 

 

 

Ötszáz év és három hónap múlva ismét a világtörténelem középpontjába léptünk. A békeharcos Szovjetunió a világ elfoglalására tört. Ezt nyíltan hirdette. Az iskolában azt tanultuk, hogy a szocializmus társadalomfejlődés csúcsa, amely az egész világra kiterjeszti a marxi Kánaánt a fejlődés vastörvénye révén. Biztos, ami biztos, Moszkva három sereget tartott készenlétben. A Vörös Hadsereget, a megszállt országok hadait – a mi dolgunk lett volna Észak-Olaszország lerohanása – és a legerősebbet, a nyugati értelmiség csapatait, amely az ottani kommunista pártokba szerveződött saját hazája ellen. Stephanie Courtois és szerzőtársai könyvében olvassuk, hogy már „a háború előtt csak a francia párttól több, mint ötezer személyi aktát terjesztettek föl Moszkvába.” Ott döntötték el, hogy ki léptethető elő, ki kerül feketelistára. A francia és az olasz kommunista párt a hatalomátvétel küszöbén állt, a francia az 56 januári választásokon legnagyobb pártként 30 %-ot ért el. A nyugati írók, művészek jelentős része dicshimnuszokat zengett a kommunizmusról némi viszont-dicséret fejében: a KGB-ben „hasznos idiótáknak” nevezték őket

 

 

 

Tudjuk, hogy mi történt 56 októberében. Az első félidőt megnyertük a szovjet tankok ellen, a másodikat elvesztettük, s vele a magyarság akkori s jövendő elitjét, ugyanakkor megalkottuk a magyar modellt, a munkástanácsot, a munkástulajdon eszméjét. A Szovjetunió lebukott. Az egész világ számára nyilvánvalóvá tettük, hogy „a népek reménye” helyett gyilkos és zsarnok. A költők ilyesféléket írtak rólunk, mint például az amerikai Neil Bradford Olson „…a szabadság azokat szereti,/ Akik vérüket áldozzák a szerelméért.” Jellemző a vers címe: Magyarországhoz – Ha Amerika megmagyarázhatná – igen Amerikának azt kellett volna megmagyarázni, hogy miért utánozza 1456-os európai elődeit, akik szóban legénykedtek, de a töröknek küldtek tüzéreket.

 

 

 

Kétségtelenül óriási lelkesedés lobbant föl irántunk világszerte. A menekülteket szeretettel fogadták, segítették, a kommunista pártok elvesztették hatalmi esélyeiket. A költők szabadságharcunkról zengtek. Paul Chaulot így írt Nagy idők című versében „Budapest vére, eleven húsplakát/ Párizs falain.” A plakátot azonban hamar átragasztották. Christian Pineau francia külügyminiszter a következő rádiónyilatkozatot tette: „Egész Franciaország, csakúgy, mint a francia kormány, fejet hajt annak a népnek a bátorsága és vértanúsága előtt, amely kész volt vállalni a halált függetlenségéért.” Hazánk és népünk nevét nem vette szájára, s a következőkben országa szuezi gyarmatosító kalandját dicsérte.

 

 

 

Emlékszünk, hogy 2006-ban milyen pazar ünnepségeket rendeztek az ország és a világszerte a nándorfehérvári diadal 500. és forradalmunk 50. évfordulójának megünneplésére.