Kezdőlap

Ilyenkor március közepén, az ember szétülteti a szobavirágait, s ha van kertje, a rózsákat, a gyümölcsfákat metszegeti. Örömmel fedezi föl, hogy tavaly a földben felejtett fokhagyma lejjebb fúrta magát az anyaföldbe és ugyanakkor harsogó zöld szárakat eresztett. Fölséges társa a böjti vajas kenyérnek, és ha kitart addig, a húsvéti sonkának is.

Ki ültette?

Nem tudjuk.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, a történészek bogarásszák, hogy a forradalmak hagymáit kik és mikor ültették el a nép televényébe. Az egyik ezt gondolja, a másik azt, jól elvitáznak. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy ki lehetett az a pesti lány, aki 1972-ben nemzetiszín szalagot font a hajába, és úgy ment ki a Március 15-e térre, Petőfi Sándor szobrához pár szál ibolyával. Akkoriban ez a nap, mármint március 15-e a világon egyedülálló módón feketebetűs nemzeti ünnep volt az ország naptárában. Az 56-os forradalmárok vívták ki, hogy bekerüljön, illetve visszakerüljön, de a szocializmus nem merte ünnepelni – tehát befeketítette.

Ahogy 56-ot is, meg újabban 2006-ot.

Miért?

Mert félt a forradalom szellemétől, attól az ismeretlen lánytól, aki körül összegyűlt pár tucat ember, hogy elénekelje a Himnuszt, a Szózatot, a Kossuth-nótát.

Ismeretlenek azok a rendőrök is, akik szétzavarták az éneklő ünneplőket, és a sikítozó lány hajából kicibálták a Magyarországot jelképező háromszínű szalagot, a földre dobták és megtapostatták vele.

A következő esztendőkben azonban újra kijött a lány, s vele még többen és többen. A rendőrök is ott voltak, igazoltattak, ütöttek, fölírtak, bevittek embereket, de a forradalom szellemét nem tudták elcsípni, mert nem volt se itt, se ott, hanem mindenütt. Évről évre egyre többek lelkében gyúlt ki a negyvennyolcas tűz, az ötvenhatos tűz, s lobbant föl a rendszerváltozás tüzeként, majd 2006 őszének tüzeként.

Kedves Barátaim, ugyanazt a forradalmat vívjuk 166 éve.

Mit akarunk? Ha úgy tetszik, semmit, csak szalagot a kislányunk hajába és zöld fokhagymát az uzsonnánkhoz, vagyis szabadságot.

A fokhagyma ugyanúgy nődögélt ősz óta, száz és ezer ősz óta, ahogy a forradalom parazsa izzott a szívekben. Észrevétlenül. Még az a lány sem tudta, aki belefonta a háromszínű szalagot a hajába. Mit tett? Semmit, csak azt, ami normális.

Csak a növekedést élte át a lelkében

Mk 4, 26. (Példabeszéd a vetés növekedéséről. Így beszélt tovább:) "Úgy van az Isten országával, mint azzal az emberrel, aki magot vet földjébe. 27. Akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van vagy nappal, a mag kicsírázik, és szárba szökken, maga sem tudja hogyan.

28. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, végül telt szemet a kalászban.

 

Nem akarunk egyebet a csöndes érésnél, annál, ami normális, ami rendes.

 

Miért küzdünk az EU-ban s másutt? Azért, ami rendes. Ami minden embert megillet, bennünket is. Ha a belgát és a németet megilleti, akkor a magyar embert is.

Ezért akarjuk eltörölni a kettős mércét a politikában és a gazdaságban.

Valójában ez a mai magyar forradalom.

Elismerem, hogy nem szép szó a rezsicsökkentés, Petőfi bizonyára kerülte volna, de mit tegyek, ha így hívják? Ha a megélhetés költségeit rezsinek nevezik? Ez se jó, mert sokan nem értik, de igen rossz, ha másként szabják meg az EU nyugati felében, mint nálunk. Ugyanazok a cégek. Ha ugyanazok a bankok ugyanazért a műveletért, például azért, hogy a mi saját pénzünket kiadják, nem számítsanak föl külön díjat, ahogy ez nem teszik se Bécsben, se Londonban.

Csak minálunk.

 

Ha az ismeretlen lány egy csinos szovjet zászlót tűzött volna a hajába, bizonyára nem cibálják ki, nem tapostatják meg vele. Miért?

A kettős mérce miatt?

Az egyiket szabad, a másikat nem?

 

Kedves Barátaim, most március 15-e van, nemzeti ünnepünket üljük választási kampány helyett.

Az ünnepnek ennyi, legalább ennyi kijár, mert ez a rendes.

 

A rend igen egyszerű dolog. Úgy kezdődik, hogy elismerjük, és életünkké tesszük: igaz, ami igaz, és úgy folytatódik, hogy minden  dolog a helyére kerül. Ami nincs a helyén, az olyan, mintha nem létezne: ha a háziasszony olykor cukrot tart a sótartóban, akkor megeshet, hogy a pörkölt édes lesz és ehetetlen.

A mi dolgunk, mindannyiunknak, minden időben, hogy ami nincs a helyén, azt a helyére tegyük.

 

Egy keleti mesében a tanítónak el kellett mennie, és mivel új ember volt az iskolában, nem tudta, hogy melyik gyereket tegye meg vigyázónak.

Végül kiment a teremből és letett az ajtó elé egy követ. Sorban kihívta a tanulókat, és azok megbotlottak és elestek. Hanem az egyik fiú, amikor fölállt, fogta a követ és eltette az útból. Ő lett a vigyázó.

 

Az ünnepnek is ez az értelme, vagyis a rendje, hogy megértsük és tisztázzuk a dolgok helyét a lelkünkben.

 

                                                                                                                                   (2014)