Kezdőlap

Egy téli délutánon elment Borihoz két sógornője, Gabi és Lulu, hogy tésztát készítsenek, merthogy Bori kapott a férjétől egy tésztagépet, ami keveri is, gyúrja is, metéli is. Talán meg is eszi?

Úgy belefeledkeztek a munkába meg a csacsogásba, hogy azon vették észre magukat, hogy ki-ki anyukája hagyományos módján kerített az ölébe egy alkalmas edényt, s abban gyúrta a maga adagját. Azaz a közöset, mert csak a végeredményt szándékoztak szétosztani. Közben persze évődtek és beszélgettek, mert a közös munka leginkább ilyesmire való.

Az elegáns kék tésztagép – ha rajta múlt volna – elfordította volna tésztakibocsátó csőrét a komolytalan nőszemélyektől.

Bori gyerekei Ágoston, a középső csoportos óvodás, Sári a kiscsoportos, Mária a másfél éves, ugyancsak játszottak a maguk játékaival. Ágoston például különféle dolgokat – fákat, gombákat, házakat rajzolt, aztán szépen kivágta őket. Sári a babáját öltöztette-vetkőztette, Mária sétált a társaságban a nagy kerek mosolyával.

A legfiatalabb sógornő, Lulu mesélt első iskolai munkatapasztalatairól: két hete napközis tanító néniként dolgozott.

– Képzeljétek, a gyerekek többsége olyan mocskosan beszél, hogy néha egyszerűen nem kapok levegőt.

A sógornők terjedelmesen hozzászóltak a témához.

– Ez a nyelvük.

– Ilyen az újmagyar beszéd – állapították meg. – A gyerekek alul múlják a hajdani rosszhírű kocsisokat és őrmestereket.

Végre a legkisebb is szót kapott, s elmondhatta, hogy milyen megoldásra jutott.

– Vágtam egy csomó cédulát, amikre a trágyaszájúakkal minden este leíratom hazamenetel előtt: Kedves apu és anyu, ma ezt mondtam az iskolában. Majd következnek az elképesztő káromkodások.

– És? – kérdezte a másik kettő, majd meg is előlegeztek bizonyos szülői válaszokat, hiszen a gyermekek nyilván nem csak az iskolában társalognak az anya- és apanyelvükön, hanem odahaza is így cseveg a család, tehát levelük nagy meglepetést aligha okozhatott.

Mert pont, pont, pont, és pont, pont, pont…

– Támadt egy kis ribillió, – folytatta Lulu. – A csemetéikért érkező szülők egy része köszönte az értesítést, másika az írás gyakorlásának fontosságára helyezte a hangsúlyt, mert bizony az ő kis Lumpáciájának ez a gyenge oldala, a többi pedig nem a kedves tanító nénire tartozik…

Váratlanul megszólalt a Magyarország jelenleg legritkább női nevét viselő pirinyó kisleány. Magas hangon, akár egy pintyőke madárka. aki azt énekli, hogy pjü-pjü, és ezt váltogatja a maga pentatón rendszerében, míg Mária hasonló hangfekvésben ugyan, de sokkal változatosabb hangokat bocsátott ki. Jelesül valami ilyesmit:

– Csellyimipülyegeni. – persze, meglehet, hogy nem egészen így hangzott, mert suta nyelvecskéje még nem birkózott meg minden hanggal, ám az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, fölényes biztonsággal bocsátotta szárnyra őket. Mert nem birkózott: táncoltatta őket a nyelve hegyén. Az emberbeszédnél sokkal gyorsabban, szinte egyben ejtette az egész szöveget, ami talán hosszabb is lehetett, csak hát a fültanúk előadása alapján egyelőre ennyit és így sikerült lejegyezni. A mesélők abban megegyeztek, hogy ly-t hallottak, s nem j-t, továbbá a madárszóhoz hasonlóan dallamos volt a hangzása, és a hangok zenei ívet követve szinte egymásból következtek.

– Mit mond? – vágott egymás szavába Lulu és Gabi. Csak úgy, persze, mert kérdésükre nem vártak választ.

Erre Bori a nagyobbik lányához fordult.

– Sári, kérdezd meg tőle!

Sári letette félpucér babáját, s ráborított egy takarót.

– Melimiliguli? – kérdezte sebesen pörgő nyelvvel. – Az ő beszéde kissé keményebben, vagy inkább kevésbé lágyan hangzott. Kiejtése viszont gyakorlottabbnak látszott.

– Csellyi mi pülyegeni – ismételte Mária, majd föltornászta magát a Sári melletti kisszékre. Sári fordított:

– Puha a tészta.

Megnézték, tényleg. A három sógornő erősen csodálkozott:

– Milyen nyelven beszélnek ezek a kislányok? Honnan tudja Mária, hogy milyennek kell lennie a tésztának?

Sári vállat vont, Mária kivette a babát a takaró alól.

Bori némi magyarázattal szolgált.

– Amikor Sári másfél éves volt, akkor Ágoston fordított. Akkor még tudott vele ezen a nyelven társalogni. Rendszeresen tolmácsolt nekem, de mára már elfelejtette az „eredeti beszédet.”

– Minden gyermek ősnyelvét? – kérdezte Gabi, de nem kapott választ sógornőitől. – A magyarok? Netán-tán az emberiség ősnyelvét? – Maga kereste a választ: – valaha mi is értettük ezt a nyelvet?

 

                                                                                                                        (2016)