Kezdőlap

Ha például Toszkánában járunk, Olaszország hajdan etruszkok lakta vidékén, akkor csodás városokat találunk középkori, más szóval: az ágyú alkalmazása előtti időkben épült védfalakkal, várakkal, templomokkal, római és etruszk emlékekkel. Pár száz lelkes falvakban is akadnak duomók, azaz dómok, magyarul székesegyházak, mert ezer éve, vagy még régebben ott székelt a környék püspöke. Az útikönyvek csak pár szóval említik az egyetlen utcából álló Sovana falucskát: egyik végén vár, a másikon a VIII. századi altemplomra épült X. századi katedrális, közepén a IX. századi cibóriummal és gyönyörű freskókkal ékes Szűz Mária templom. A környéken 15 etruszk temető.

A csodás dómok döntően világi helyek. Borsos belépti díj ellenében turistaözön hullámzik bennük. Zömük nem szemlél semmit, csak csettegteti a fényképezőgépét: majd otthon, ha lesz idő a mai tízezer fölvétel rendezésére, újra-nézésére. És ha érdemes, ha a konzerv látvány fölér az eredeti élménnyel… Mivel ilyen nincs, a konzerv is valami. Minek a valamije? Vajon mit jelent – mondjuk – a festmények reneszánsz lovagjainak tusakodása, úrhölgyeinek égre emelt tekintete? Kik ők? Miért teszik azt, amit? Ki tudja? Kit érdekel? A fiatalokat alig, ők nem vesződnek a templomok érthetetlen jeleivel, inkább bulihajókra járnak nyaralni: ott minden világos. A duomókban éltesebbek nyüzsögnek, meg persze az elmaradhatatlan ázsiaiak. Jönnek vallásosak is, akik némi eurócska ellenében mécsest gyújtanak egy félreeső kegykép előtt – amíg lobog, addig imádkozik helyettük, elintézi ügyünket Istennél, mint a népmesék bűvös botja, amely kiadja a gonosz lélek szája ízét.

Gyökeresnek látszik a városi templomok sorsa. Az egyik ok Európa vallástalanodása, a másik a hitetlenséggel járó kultúravesztés: egyre kevesebben tudnak arról, hogy léteznek szent helyek, ahol eszerint kell viselkedni és megjelenni. A szent helyen egyedül az imádás a helyénvaló magatartás. A turista – magamat sem kivonva – nem imádni jár, hanem nézni, ismereteket szerezni, a legjobb esetben élményeket, tehát átélni a látottakat. Ez természetesen a sürgő, mormogó sokadalomban alig lehetséges, hiszen a turista alapállása a fogyasztás, pénze ellenértékének megszerzése, a hívőé az önátadás. Az ismeretszerzés szintjén is mind nehezebb a találkozás, hiszen a műveltebb keresztények sem mind értik a helyi szentek életének eseményeit ábrázoló műveket. Vajon ki érti közülünk, magyarok közül akár a Szent László legenda egyes mozzanatait, s ki érti az olasz vagy japán vendégeink közül? Hangsúlyozni kell, hogy az ’értés’ nem szellemi, nem templomi, nem szentségbe vezető életmegnyilvánulás, csupán értelmi. Turisztikai. A jó turista legalább érti, amit lát.

A helyzet annyira kifacsarodott, hogy sok társunk számára – mit ne mondjak – furcsa volt, amikor a pisai székesegyház püspöke esti szentmiséjét mutatta be az egyik mellékoltárnál mintegy 30-40 hívének, a tömeg pedig csak bámulhatta a be- és kijárat között kifeszített kordon mögül a pompás épület kongó csarnokát.

                                                                                                                         (2011)