Kezdőlap

A csodálatos kenyérszaporítás után Jézus Kafarnaumba ment, ahová a tömeg jó része követte. Amikor megtalálták, megkérdezték tőle: "Mester, mikor jöttél ide?" Furcsa, s ha úgy tetszik, butácska, mert fölösleges kérdés. Az a fölösleges kérdés, ami föltevőjét sem érdekli igazán, ráadásul ezzel ő maga sincsen egészen tisztában. Miért? Történt vele valami, ami lényét megrendítette, de nem tudja pontosan, hogy mi, miként, miért esett vele. Olyan emberrel találkozott, amilyennel eddig soha. Nem érti, és nem is tudja pontosan, hogy mit kéne kérdezni tőle. Zavarban van. Nyelvével kavarja gondolatait, locsog. Próbálja fölvenni a társalgás fonalát. Jézus tökéletesen ismerte követői lelkiállapotát, ezért így válaszolt: "Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.” (Jn 6, 25-26)

A Mester a kisebb csodáról, az ötezer férfiből álló tömeg megetetésénél nagyobb csodára próbálja terelni figyelmüket. Ami szintén megesett velük, csak éppen nem vették észre, holott az volt találkozásuk lényege! Az igazi táplálék vétele!

Nem volt könnyű dolga. Az apostoloknak és nekünk sincs. Talán gondolkodtunk már Urunk fölfoghatatlanul finom tapintatáról. Arról, hogy a kenyerek és a halak szaporítása minden látványosság nélkül történt. Nem jött elő se cipóhegy, se halraj a kiválasztott, helyesebb küldött gyermek tarisznyájából. Meg se nőttek az apostolok kezében az élelemdarabok, egyszerűen csak elégségesek lettek a hatalmas tömegnek. A másik, a nagyobb csoda ennél rejtettebb.

Hogy jól értsük, messzebbre kell mennünk, a „jóllaktatok” fogalmának megértéséhez. Jól lakni, annyit tesz, mint eleget enni. Annyit, amennyivel kibírjuk reggelitől ebédig, ebédtől vacsoráig? Vagy, ha csak kétszer eszünk napjában, akkor reggelitől estebédig? Hanem, ha az étel fogalmát kiterjesztjük az életünk fönntartásához szükséges javakra is, akkor kívánságaink menetelése meg- megtorpan ugyan, de miért ne? Azzal máris nyomul tovább, egészen a csillagos égig, sőt még azon is túl. Nagyjából ez a pogány világ története néhány szóban. Az istentagadó „racionalistának” tartja magát, de annyi esze sincs, hogy belássa: a véges földgolyó nem bírja kielégíteni az ő végtelen habzsolhatnékját. Egyedül a lelkes ember tudja kimondani, hogy elég! Nekem elég az én Iluskám, elég a kertem, a ruhám, a Mindenható Atyám kegyelme.

Miért? Honnan-e fölismerő képesség?

Jézus így próbálja belénk oltani: „Ne fáradozzatok veszendő eledelért, Hanem azért, amely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek (…)" (Jn 6,27)

Amióta a Teremtő belénk lehelte, azóta nekünk lelkünk is van, ami ugyancsak éhes, de semmi földi falat nem csillapíthatja sóvárgását. Gondoljunk a Napóleonokra, a Rothschildokra, akárhány országuk van, akárhány ezer milliárd dollárjuk, nem bírják abbahagyni a szerzést. A testi éhség csillapíthatatlan. Bennünket – lehetünk jók, vagy gonoszok! – egyedül az lakat jól, ami Istentől van – akitől a lelkünk is való! Jézus ezt így magyarázta meg: "Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.” (Jn 4,34) Tehát a valódi, az emberhez méltó, az örök életet adó étel is Istentől való: az ő akaratát teljesíteni, az ő útját járni, az ő művét folytatni a magunk csip-csup körében. A táplálék Isten akarata, gondolata, amit magunkévá teszünk.

A testi éhség tudatunkban – lényünk alacsonyabb rendű értelmében – képes összekeveredni a lelkivel, és ha az istentelenség hiánybetegsége gyötri az embert, akkor falni kezdi a világ javait, és nem érti, hogy miért korog tovább a gyomra? Sőt, egész mivolta. Nem érti az Urat, nem fér a fejébe, amit Jézus már itt, a földi életében megmondott: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6, 51) A Föltámadás óta két évezred telt el, és mégsem értjük, hogy a megfeszített és föltámadott Krisztus az élet kenyere.              (2015)