Kezdőlap

A Nemzeti Alaptanterv elkészült, biztos jobb az eddigieknél, mert valószínűleg sok hibát javítottak a hozzáértők.

Szakmámnál, a „magyar nyelv és irodalomnál” maradva, jó jelnek látom, hogy a javasolt szerzőkön kívül fontos művek is szerepelnek a tananyagban. A fontos művek egy-egy kor lenyomatai, összefoglalják az akkor küzdő eszméket, és az irodalom láttató erejével közel is hozzák a tanulókhoz. Ilyen eszme volt a múlt században a máig élő kommunizmus, fasizmus és liberalizmus, meg hozzájuk képest az a hagyományos világszemlélet, melyet a kereszténység testesít meg legpontosabban, és amely magában foglalja az emberiség mindenkori hagyományát, vagyis azt az értékrendet, amely megtartó tudásként lepárlódott százezer évek tapasztalatából, újabb nemzedékek tudásvágyából. Természetesen megtermékenyítette a népművészetet is. Az irodalom, a szépirodalom azért is viseli ezt a nevet, mert szépen szól az igazságról, jóságról, szeretetről, barátságról – azokról az értékekről, melyek bennünket emberré tettek valaha. Sőt meg is tartanak emberségünkben.

Az alapművek egyik ékszere Kodolányi novellája, a Zárt tárgyalás, amelyben kibomlik a kommunizmus, a fasizmus és a liberalizmus lélekazonossága. Aki ezt a művet olvassa, és meg is érti, azt nem könnyű átverni az ideológiák zsibvásárán.

A közelmúltban néhány irodalomtudósunk mozgalmat indított bizonyos, eddig mellőzött írók tanrendbe iktatása végett. Például Tormay Cecilt, Nyírő Józsefet, Wass Albertet szeretnék látni az iskoláskönyvek Parnasszusán.

Nem rossz gondolat, hiszen a szocializmus kontraszelekciója annyit ártott mindenféle értékrendszernek, amennyit csak egyáltalán lehetséges. Eredményeik azért is hatalmasak, mert barna színű elvtársaik csak egy bő évtizedig országoltak Németországban, s magyarországi tapnyalóik egy esztendeig sem. Ám a vörösök negyven éve ugyanennyi iskolai évfolyamot sújtott, s abba sem hagyta, mert ügyesen átliberalizálódott.

Legnagyobb íróink egyikének, Kodolányi Jánosnak a nevét nem találtam az ajánlottak névsorában, pedig az ő csodálatos novellái, s halhatatlan mitológiai regényei világirodalmi színvonalú remekek. Nos, ő mondá, hogy Tamási Áronnak Nyírő József csak az inasa. Wass pedig legföljebb Nyírő inasa lehetne – teszem hozzá én. Erről bárki meggyőződhet, ha olvas az említettektől. Látható lesz, hogy ami Tamásinál és némiképp Nyírőnél kópé-góbéság, a táj, az ember, a nyelv mély ismerete és szeretete, a gróf úrnál jobbára utánérzés, locsogás. A legrosszabb, ha mondanivaló jut eszébe: abból szájbarágós vezércikk fonnyad a regényen belül.
A legjobbnak mondott Funtinelli boszorkány negyed részét – különösen a panelként ismétlődő tájleírások zömét – ki lehetne húzni, és senkinek nem lenne hiányérzete. Lehet, hogy a harmadát-felét sem hiányolnánk. Igazi íróknál is előfordulnak fölösleges szavak, még mondatok is olykor – de csak kivételesen, mert az Evangéliumon kívül nincs hibátlan mű.
Tessék újra olvasni a Funtinellit, meg az Ábel-trilógiát! Csak azért ajánlom ezt az összehasonlítást, mert Tamási is a mellőzöttek közé tartozik.

A régi, rossz kultúrpolitikát Aczél György nyakába szokás varrni. Joggal. De nem hiszem, hogy az aczéli irodalompolitika közepeseinek az általa félretett közepesekre való cserélése használna a magyar tanulóknak, és a magyar irodalomnak.

                                                                                                                               (2013)