Kezdőlap

„Régebben az európai városokban szokás volt a vasfa. Temesváron is áll egy. Ifjúságom idején még úgy tartották, hogy mesterlegények kiinduló és visszaérkezési helye volt, egy szeget kellett verni belé.” Mondta Kányádi Sándor Illyés Gyula emlékbeszédében (2003.)

Megnéztem a Világhálót: nem találtam több említést. No, meglehet, rosszul kerestem.

Állítólag az etruszkok kalendáriumának szögei a napokat, s nyilván az ünnepeket jelezték, a mesterlegények vasfái is az időre emlékeztek: az indulásra és a visszatérésre.

Hanem én is láttam a szekszárdi vasfát, amely a hajdani Hármashídnál állt, a régi város északi határán, ahol a Séd patakot a közúti- és mellette egy-egy gyalogos híd ívelte át. Illyés Gyula is láthatta, hiszen megyebeliként többször megfordult Szekszárdon. Meg Babits Mihály, Mészöly Miklós, Lázár Ervin, és hajdanában Garay János is, hogy a városban élt, vagy ott gyakran megfordult kiváló íróinkat soroljam.

A patak is fontos, hiszen a határnak mindig természetesnek kellett lennie. A víz a legtermészetesebb elválasztó. Az élet és a halálon túli világ közölője, azaz elválasztója és összekötője! A sumér Szurszunabutól az óegyiptomi Mahafon és a görög Charonon át népmeséink révészeiig isteni férfiak szállították a lelkeket a két világ között. Nem véletlen, hogy a temetőket – ahol csak lehetett – a helyi patakon túlra telepítették.

A szekszárdi fába is szögeket vertek valaha. Állítólag szintén a vándorútjukat elvégző mesterlegények általuk jelezték, hogy tanulóútjukat bejárták, és hűségesen visszajöttek. A fa kiszáradt már a múlt század ötvenes éveire. Amikor én diákként láttam, csak egy teleszögelt, nem túl vastag száraz törzs álldogált a járdán, emlékezetem szerint a flaszterben, ott, ahova a Skála áruházat építették később. Egy másik helyi adatközlő nem így tudja. Fekete Irén mesélte – 1923-ban született – hogy az 1800-as évek végén leégett az Alsóváros, a város Séden túli negyede, s akkor minden ház emlékére beütöttek egy-egy szöget.

Több helybélit megkérdeztem a dologról, mindenki a mesterlegényes változatot említette, kivéve egyet, aki a város másik, déli határán túl, a szőlőhegy alatt álló Béri-Balogh Ádámra emlékező szilfában látott szögeket. Hogy miért, nem tudta. Azt a fát én is láttam, az „eredetit”, mert a mostani, emléktábla mellett álló fát, a kiszáradt régi pótlására ültették. Nem emlékszem a régi fában szögekre. A hagyomány szerint Béri-Balog Ádámot, Rákóczi Ferenc egyik legjobb lovastisztjét ott fogták el a labancok – rácok? – majd Budára vitték, és 1711. február 6-án kivégezték.

Az első világháború alatt terveztek egy szolidaritási szobrot minden nagyobb városban a Központi Hatalmak – melybe szögeket vertek volna, aszerint, hogy hol, ki mennyit adományozott a háború és a károsultak javára.

A szekszárdi vasfa maradványa tudtommal múzeumba került. Akik ma elhagyják szülővárosukat, nem ütnek szöget sehova. Miért is tennék?

                                                                                                                                     (2012)