Kezdőlap

Vihar dúl a világ óceánján. Rettenetesebb a világháborúknál. Azokban az óriás csatahajók, a tengeralattjárók, az anyahajók és fregattok kapitányai jól ismerték céljaikat, erőiket, ellenfeleiket, legénységük igyekezett engedelmeskedni. A kis népek lélekvesztői a saját céljaikat követve próbáltak kikerülni a tűzvonalból, megbújni a nagyok fedezékében, majd a győztesnek ígérkezők kikötőiben menedékre lelni.

A mostani förgeteg kiszámíthatatlanabb. Először is nincsenek biztonságos kikötők. Másodszor a tenger csupa hínár, harmadszor pedig a tenger nem vízből van, hanem hazugságból: csalafinta szerződésekből, banki ígéretekből, árfolyamokból, inflációból s nem a szél korbácsolja, hanem a Pénz láthatatlan Nagy Paráznái és Hamis Prófétái rángatják ide-oda, így aztán lejt: hol erre, hol arra. Néha még a Szárazföldi és Tengeri Vadállatok sem tudják hirtelenjében, hogy éppen merre. No, őket nem is nagyon érdekli.

A készletek kimerülőben vannak, mivel a pénz meg az árfolyamok ehetetlenek. Továbbá üzemanyagnak is alkalmatlanok, ezért a nagy hajók fosztogatják a kicsiket, és elvett javaikat adósságként a terhükre róják.

A magyar hajó parancsnokai és utasai az elmúlt húsz év első négy esztendejében föl sem fogták a helyzetet. A következő négyben a kormányosok a nagyok szolgálatába szegődtek. Az újabb négy esztendőben próbáltunk észhez térni, de megbuktunk, és az új vezetők ismét a főkalózok utasításai szerint tekergették a kormánykereket, nyolc kemény esztendeig, s jöttek a nagy kifosztások, zátonyra futások. Ez alatt a hajótest megroppant, a motor le- leállt, a készletek szinte teljesen kimerültek, és ami vészesebb: sokak reménye elveszett.

A legénység és az utasok azonban egy lelkes pillanatukban összefogtak – magyari körökben ritka esemény – és elcsapták a parancsnoki hídon dőzsölő tolvajbandát, és a nyolc év előtti vezetőséget tették a helyükbe.

Az új kapitány és társai nyomban munkához láttak – régi tapasztalataik birtokában, a helyzet alaposabb ismeretében tömködni kezdték a lékeket, leállították a rejtett készletszivattyúkat, kergetni kezdték a betyárokat. A bukott tolvajok sem nyugodtak: rohantak fűhöz-fához, különösen régi gazdáikhoz, és mindenütt följelentették a magyar hajót, a tisztektől a legénységen meg az utasokon át a mentőövig. Kellett is a szorgalmuk, mert a régi-új parancsnokság olyan pokoltörő ötletekkel állt elő, amitől a Nagy Parázna és társai is beleremegtek. Megadóztatni Gazdaságkor istenét, a Pénzt és szentélyét a Bankot? Őrület, nem? Ráadásul, a gondolatok terjedni kezdtek, és a nehézcirkálók admirálisai is a mi bárkánk kormányosát lesték.

Lázítani kezdték a legénységet és az utasokat: miért nincsenek nagyobb készletek? Miért nem mi kapjuk az egészet? Miért nincs szélcsönd végre? Azonnal állítsa le a vezetőség a hánykolódást! Le a viharral, a kormánnyal és a motorral! Mindenek előtt pedig pénzt, pénzt és pénzt! Hogy ez kinek jó, lehet találgatni.

Így állunk most. A propaganda hat: szaporodni kezdtek a sanyargatókért, a verésért esengők, a reménytelenséget követelők.

                                                                                                                             (2011)