Kezdőlap

69-ben megkérdeztek bennünket, akkor fiatal írókat az Írószövetségben, hogy mi a bajunk az idősebb generációval. Azt találtam válaszolni, hogy mi nem írtunk olyan műveket, melyeket ma ellopunk a könyvtárból, nehogy olvasók kezébe kerüljenek. Például nem mutattuk ki tanulmányban, hogy rákosi különb ihletője volt a magyar népköltészetnek Kossuth Lajosnál. Ekkor a szemközt ülő testes, középkorú férfiú fölpattant, alig bírták visszatartani, hogy ki ne rohanjon. Utóbb tudtam meg: Pándi Pál volt. Egy életre megtaláltuk egymással a konfliktust.

Az utókor könyörtelen pillantása elkerülhetetlen. Ez ugyanis nem néz már rád és rám: megértést esdeklő tekintetünk por. Nem látja a mi álmainkat és reményeinket, elfogultságainkat és szenvedélyünket, csak a tetteinket és mulasztásainkat. Pár év és történelem leszünk. A jövőből visszatekintő ifjú azt fogja tudni, hogy a nyolcvanas évek végén csodaszerű lehetőségek nyíltak az ország előtt. A gazdaságilag, szellemileg, erkölcsileg, sőt biológiailag is leromlott nemzet váratlanul visszanyerte függetlenségét...

Mit fog látni a mi esztendeinkből az az unokánk, aki a padláson lapozgat majd egy köteg Kurírt, Népszavát, Magyar Hírlapot, Mai napot, 168 órát, Népszabadságot?

Az ő ideje - meglehet - olyan lesz, mint a Közös Piac vesepecsenyéje vagy szamócája: gusztusos és vízízű. Ennekokáért csupa kalandvágy lesz a gyerek. Kolombusz tengerészének képzeli majd néha magát, Neil Armstong Holdra lépő társának, Damjanich veressipkásának. Szóval szeretne más, izgalmasabb és derekabb korban élni, még az is meglehet, hogy a miénkbe vágyik. Végtére is az ő szabadsága itt alapozódott, az ő öregjei a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bütykölték a történelmet... Mi történt itt és hogyan? A "visszavonult szocializmus" miféle szörnyű, vérengzésekig fajuló nemzetiségi konfliktusokat hagyott maga után a Kaukázustól a Balti tengerig és az Adriáig? Mekkora jogtalanságot és éhséget és mindenfajta nélkülözést? Micsoda borzalmas munkanélküliség szakadt az emberekre még a földrész leggazdagabb államában, az újra egyesült Németországban is? Mekkora örömöt éltek át a németek, a románok, a lengyelek, a litvánok, és mind az összes népek szabadságuk elnyerésekor?

És a magyarok ?

Kései utódunk a törékeny lapokból hamar kiolvassa, hogy a tények vékonykák, megbízhatatlanok, a címoldali szenzációk pár szám múltán eldugott helyreigazításokká hervadnak, viszont a hírlapírói vélemények kihabzanak a sárgult lapok közül. Az ország öröméről, nagyszerű lehetőségeiről és céljairól szinte szó sem esik. Mintha nem a szabadság nyílt volna meg, hanem a föld. Mintha az ő korának gyökerei nem ide nyúlnának vissza. Beül a könyvtárba, olvassa az 56 utáni sajtót és elképed a hang, mi több, a nevek azonosságán: gyűlölet, dühös fújtatás, rágalmak, ferdítések, csúsztatások. Fajgyűlölet, keresztény kurzus, csőd, rettegés, boszorkányüldözés, nyomor, dilettantizmus, reménytelenség. Antall József és kabinetjének tagjai és a képviselők nyilatkozatai ellenkező értelművé fordulnak a publicisztikákban. És egyáltalán, a kor szinte föl sem ismerhető. Mintha itt zajlottak volna a knini, a marosvásárhelyi, a karabahi mészárlások, mintha itt lett volna a szovjet jegyrendszer és koplalás, a német munkanélküliség...

Fiatal utódunk elgondolkodik: hol él ő és milyen ország ez? Mi céljuk lehetett a fortélyos félelem igazgatóinak a 90-es évek elején? Vajon mit írtak a korabeli írástudók a tatárjárás után, amikor az országot hasonló csapás után kellett fölépíteni? És nagyapa? Ezért nem mutatta meg az újságíró korában írt cikkeit soha? Ezért dugdosta a lapokat, melyeknek dolgozott?

1991