Kezdőlap

Ádvent első vasárnapján a Szent Születésre készülődve ezt olvassuk az evangéliumban (Mk 13,33-37): „Virrasszatok. Vigyázzatok, virrasszatok (és imádkozzatok), mert nem tudjátok, mikor jön el ez az idő. Éppen úgy, mint amikor az idegenbe készülő ember elhagyja házát, és vezetését szolgáira bízza, mindegyikre a maga dolgát, a kapusnak pedig meghagyja, hogy virrasszon. Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura, este-e vagy éjfélkor, kakasszóra-e vagy reggel. Ha váratlanul érkeznék, alva ne találjon titeket. Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: virrasszatok!”

Miért kell virrasztanunk?

Az előző mondatok, sőt, Márk evangéliumának egész 13. fejezete ezt magyarázza: a végítéletet. De hát az odébb lesz, nem? Eddig is mindig odébb volt, az ezredfordulón sem jött el, holott rengetegen jósolták, és most is meg fogjuk úszni.

Vagy nem? Vagy de? Miért ne?

*

Szent Márk azt is írja, hogy „azt a napot és azt az órát senki sem ismeri, a mennybéli angyalok sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya.” Ha így van, akkor ne törjük az eszünket, úgyis hiába. Végtére is mindegy: előbb-utóbb úgyis meg kell halnunk, minek fájdítsuk előre a fejünket? Sőt, kétszer: most is, és akkor is. Inkább siessünk! Élvezzük gyorsabban a mai nap örömeit!

Végtére is Ádvent a Karácsony-várás, Karácsony pedig éppenséggel élvezeteinkről szól: óriási bevásárlások várnak ránk, fényes ajándékokat adunk-kapunk, hatalmasat eszünk-iszunk. A Szent Születésnap a kereskedelem és az áruszeretet felhőtlen, dús ünnepe. Fenyőfa, kalács és likőrillat. Csomagok minden mennyiségben. Kikapcsolódás.

Mit várunk? Tudjuk, mit fogunk kapni, unjuk. Csömör.

Hova lettek az ünnepek? Március15? Október 23? Unalmas beszédek, ácsorgás, a tévében kitüntetések. Petőfiék, a pesti srácok meghaltak a hazáért… Meghalnánk-e mi a hazáért? Odaadnánk-e az életünket bármiért, bárkiért? A szabadságért? Persze: mások szabadságáért, hiszen meghaltunk!

Mekkora az az összeg, munka, figyelem, amit – például – a hazáért odaadnánk?

Érzelmi fagyhalál. – Konrad Lorenz.

Goethe: Keserves hetek, boldog napok. Ünnep>idnap. Az Úr napját megszenteld. A napjaink különböznek-e? Van-e ünneplő ruhánk, különleges ételünk, szokásunk? Mondunk-e áldást evéskor? Otthon, a vendéglőben, a Mekiben nem szokás? Kinek nem szokása? Neked?

Ismertem egy embert, aki az üzemi konyhán, a kommunizmusban… Mi történet vele? Semmi…

1. Lorenz: „Az, hogy a kellemetlenségeket egyre kevésbé vagyunk hajlandók elviselni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatta.”

Sétapalack.

*

Talán megnézzük valamelyik templomban, vagy áruházban, bizony, ott a Betlehemet. Csengettyű, pásztorok, napkeleti bölcsek, éjféli mise. És közben ugye, még Jézuska is. Cunci kis baba aranyos jászolban, körülötte József és Mária, meg a bocik és a barikák.

Márk evangéliumának következő 14-15. fejezetei ennek a tüneményes kis babának az elárultatásáról, igazságtalan ítéletéről és keresztre szögezéséről szólnak.

Kik vétkesek a Megtestesült Ártatlanság kínhalálában? A rómaiak? A zsidók? Júdás? A hűtlen Péter mennyire? És az eliszkolt apostolok?

És mi? Mit ér nekünk, neked, nekem a Megváltó, aki föláldozta értem az életét?

Cseh Benő lelkész – Szíjjártó Nándor plébános együttes kínzatása - a decsi ökumené…

*

Ülünk karba font kézzel a XXI. század páholyában, Kikapcsolódunk, és lényegtelenné válunk…

Gondolkodni annyit tesz, mint bekapcsolódni: gondot vállalni. Heidegger megdöbbent, hogy a magyar ezt ennyire tudja! Megrendülni. Thaumadzein – mondta Platón. A megrendülés a katarzis. A lélek benső megroppanása, amikor lepattog róla az önhittség, az okosság, sőt az erények kérge. Aki nem jut el eddig, az csak kérődzi saját ötleteit, és nem ért meg semmit.

A katarzis a dráma magja, tanultuk, benne a hős megtisztul, mégpedig mindig a negatív hős, az Antigónéban Kreón, aki rájön, hogy rossz úton jár, így nem mehet tovább. Hogyan juthatunk el a katarzishoz?

Egyik fele rajtunk múlik. Első lépés a fölébredés, a világ fölismerése. Élhetek kikapcsolva, fülzsírzenében, szétszórva, álomban, Győzike rezonőrjeként, felelőtlenül. Sorsom a lényegtelenség.

Ha fölébredek, egy kérdés vár: Mi a teendőm? Olvastuk az evangéliumban, hogy az Úr „háza vezetését szolgáira bízza, mindegyikre a maga dolgát.” Mi az én dolgom? Most ebben a pillanatban, amikor a hazámat éppen fölszámolják, Jézust üldözik és kinevetik, családom, barátaim gondokkal küzdenek. A feladatot és a felelősséget ismerték föl Petőfiék, a pesti srácok, a pásztorok, a napkeleti bölcsek.

A harmadik lépés annak megvizsgálása, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy fölvegyem a keresztet? Vagy legalább a kesztyűt? Nem. Bizony nem. Tudatlan vagyok, gyáva, és bűnös. Mit tegyek?

Hasonlít a helyzet a kánai menyegző csodájához. Jézus szabadkozik, Mária ismeri fiát: tegyétek azt, amit mond. Jézus: töltsetek vizet az edényekbe. S akkor az edények várakoznak. Az edények mi vagyunk, bennünk a víz, a tiszta víz. Tiszta vízzé kell válnunk: tiszta szívből meg kell bánnunk bűneinket, mert tőlük félünk, a rossz lelkiismeret reszket bennünk.

Uram, Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nekem bűnösnek! – a pokoljárók imája.

A negyedik lépés az Ő kegyelme, az változtat át bennünket borrá. A várakozásban tehát a kegyelem elfogadására való kész-ségünk mutatkozik meg. Legyünk készek arra, hogy bor kell legyünk, a bor pedig vér.

Terméketlen fügefa: menni kell akkor is, ha éretlennek gondoljuk magunkat. Ez az éberség, a kész-ség.

*

Saját szemünkkel látjuk egyszerre a betlehemi kisbabát, a Megfeszített Üdvözítőt, a Föltámadottat, tudjuk, hogy ő az Ige, aki már létezetett az idők kezdete előtt, s minden általa lett. Tudjuk, hogy velünk van minden nap a világ végezetéig. Az ő ideje az örök jelen, tehát a megváltás művében újjáteremtett világban új idő keletkezett. Általa a mi életünk is jelenné vált, az ő idejévé, amelyben az ő története szövődik össze a miénkkel szakadatlan!

Minden gondolatunk, szavunk, cselekedetünk és mulasztásunk a megváltáshoz fűzött személyes üdvnyilatkozat.

Micsoda botrányos könyv az evangélium! Milyen botrányos a Kisded, hogy nem hagy bennünket vasárnapi kereszténykedni! És milyen botrányos az Egyház, hogy ezzel az igével kezdi az Ádventet!

*

Ádvent kérdése a szívünknek szegezve: virrasztunk-e? Mit teszünk mi ebben az örökké, lényünk minden pillanatában zajló Megváltásban? Sírunk-e a boldogságtól, hogy az ő barátai lehetünk? Szeretjük-e az ő többi barátját, vagy unjuk őket? Vagy egyenesen utáljuk, csak úgy, zsigerből? Esetleg áskálódunk ellenük, ha valami jót tesznek, amire mi restek voltunk? Parancsot kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot, mentsük meg a kárhozatba igyekvő barátait, de olyan undokok, koszosak, s meglehet, ki is nevetnek minket.

Kik azok a kárhozatba igyekvők? Mások? Gondoljunk bele: tényleg csak mások?

*

 „Virrasszatok. Vigyázzatok, virrasszatok (és imádkozzatok)! Virrasztunk-e és éberek vagyunk-e? Mit jelent virrasztani? Lukácsnál ugyanerről az igéről olvassuk: elnehezedett-e a szívünk (Luk 21,34). Tehát a virrasztás nem a szemek dolga, hanem a szívé. A szívünk itt van. Őrködik még álmunkban is, és bizony a csömörben nagyon el tud elnehezedni. Salamon ifjú királyként, annyi idős volt, mint ti, sőt… „Adj hát a szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat.”

Az éber szívű egyszerre van jelen teljes lényével a saját korában és a Megváltásban megnyitott örök időben. Az időtlen időben a helyes alapállás az éberség. Az éber virrasztás nem fáradás, nem lemondás, még kevésbé áldozkodás, hanem ellenkezőleg, Öröm!

Ha Salamon boldog lehetett a maga éber szívével, hogyne lehetnénk boldogok mi, megváltottak!?

*

A benső virrasztás öröm. Korunk csak a gyönyört ismeri, az azonnali élvezetet, a csiklandást, a viccet, a szórakozást.

Szórakoztatóipar. Szétszóró – Diabolosz.

A lélek nélküli lélektanban, pl. Freudnál elő sem fordul az öröm szó. A mintául elénk állított ember nem Petőfi, nem a pesti srác, nem is az édesanyánk, hanem a barbi. A konzumidióta, a fogyasztói hülye, aki csömörtől csömörig szerez, kapar, számára a világ egy nagy sétapalack, amit kedvére szürcsölgethet. Még cumit is szerkesztettek rá a kedvéért. Diaboloszék. Sorsa a maga választotta lényegtelenség.

Az ünnep öröm és megrendülés az örök idő teljességében: a kisdedben, a Föltámadottban, az Örök Bíróban.

*

Az éberség, a virrasztás és a várakozás útja a katarzis, értelme az Isten országa. Az Isten országa maga Krisztus, aki eljön, megszületik bennünk, tanít, szenved, meghal és föltámad. Hogyan lehetséges, hogy összes sejtjeinkkel, szívünkkel, lelkünkkel tapasztaljuk, értelmünkkel tudjuk, s mégsem rendülünk meg? Féltjük, hogy az ő országában a mi javaink, sikereink, erényeink lim-lommá válnak?

Nem tudjuk, hogy ennek láttán mit tesz Ő, de egy biztos: nincsen páholy.

*

Jahve. Én vagyok, én vagyok a vanás, a létezés, mondja a Láng a csipkebokorból Mózesnek. Ádvent kérdése a valóság kérdése: megszületik-e bennünk az Úr, belépünk-e az ő létébe, örök jelenébe, vagy maradunk tovább az elénk vetített káprázat rabjai. Nem az a kérdés, hogy van-e Isten, hanem az, hogy létezik-e kívüle bármi? – kérdezzük Hamvas Bélával.

Igen, létezik: az én: az egérút, ami kivezet a valóságból a szabad akaratom. Hova? Nézzünk körül, látjuk: a mulandóba, a szétfolyó időbe, az örökös hétköznapba, a hazugságba, az öröm helyett a szórakozásba, a szétszórásba, a lényegtelenségbe, vagyis a nemlétbe, ahová Tamás apostol igyekezett, amikor azt mondta az Úr föltámadásáról, amit mi is szoktunk: hiszem, ha látom.

Ébredjünk fül, és térjünk vissza a Valóságba, a kisdedhez és az örök Igéhez Tamás apostol sóhajával: Én Uram, Én Istenem!