Interjúk

Mi is tulajdonképpen az a nyelvrégészet?

Nehezen tudok róla, mint tudományról beszélni, mivel én találtam ki. Tulajdonképpen nem más, mint szóleporolás. A nyelvben megőrződött jelentések, összefüggések alapján való következtetés, amelynek során nagy valószínűséggel megtudható, hogy miféle műveltségi hatások érték az adott nyelv használóit. Hasonló kutatásokat végeznek másutt is, például a népművészeti tárgyaknak motívumaiból, anyagából és készítési módjából következtetnek azok keletkezési idejére. A magyar nyelvet is természetesen nagyon sokféle hatás érte az idők során, amelyek közül jó néhány megmaradt, és a mai napig eleven. A leglátványosabb példa erre nyelvünk ős számtudománya, amely a Hamvas Béla által „őskornak” nevezett időből eredeztethető, amely kb. a Kr. e. VI. században, Buddha, Zarathusztra és Püthagorasz idején ért véget. Az ekkor érintkező nagy kultúrák közös felfogása szerint az egy a legnagyobb szám, magának Istennek a száma, mert mindeneket Ő egyesít. Eleink ezt hasonlóan gondolták, erről körülbelül ötszáz szavunk tanúskodik, amelyek az egységet megjelenítve egybefoglalnak, egyetértenek, kiegyenlítenek, egy követ fújnak, de ide sorolható az újabban létrejött egyenlet, egyenruha stb. is. E szótömeg bizonyítja, hogy nyelvünket nem valami kósza hatás érte. E számfelfogás szerint a kettő nem két egy, hanem éppen ellenkezőleg az egynek a meghasadása. A magyarban ez több tucat szóban világosan megjelenik, gondolhatunk itt a kétséges, kétszínű, kétkulacsos, de akár a sorszámnévi alakból képzett, s ugyanilyen rossz értelmű másodlagos, máslás, másodrendű kifejezéseinkre. Az Olvasó kéretik belegondolni pár és fél szavaink értelmébe! A három a hagyományos felfogás szerint a tökéletesség száma, ami a népmeséinkből mindenki számára egyértelmű, a négy pedig a teljességre utal, ahogyan az égtájak, évszakok tagolása is bizonyítja. Az „őskori” ember kereknek gondolta el a világot, mely körforgásban él – lásd Állatöv, év- és napszakok, kerek perec, kerek szám, megmondta kereken. A végtelen fogalmát elvetette. Nyelvédesanyánk a számok teljességét így mondja: egytől-egyig.

Lehet-e leletként tekinteni erre az összefüggésre?

Minden bizonnyal igen. Bár ellenkezik azzal, amit a hatályos magyar őstörténet állít, miszerint népünk valahol északon, az Ural környékén, a tajgában alakult ki és onnan indult el dél felé. Nos, a nemzetek arrafelé nem kialakultak, hanem szétszóródtak. Az említett számfelfogás pedig csak a délibb tájakon létezett. Bizony nem tudni, hogy mikor és milyen módon elevenedett meg a mi nyelvünkben. Kétségtelen, hogy vannak finnugor rokonaink, akik valamikor leszakadhattak tőlünk, északra sodródtak, és a zord viszonyokhoz alkalmazkodva többet-kevésebbet megőriztek az egykor közös nyelvből és hagyományból. Sajnos a régmúlt vizsgálata e „történelem nélküli népeknek” az esetében igen nehéz a kései és hézagos írásos emlékeik miatt. Ami nagyon rokonszenvessé teszi számomra a manysik, hantik elszórt és a nagy földrajzi távolságok miatt egymás nyelvét is alig értő nemzetségeit, az nem a közös őstörténet, hanem a harc, amelyet hozzánk hasonlóan nekik is naponta meg kell vívniuk a fennmaradásért a nagy kultúrák vagy álkultúrák nyomása alatt.

Ön az első hazai művelője ennek a területnek. Tart-e számon mégis olyan hazai elődöket, akik hasonló utat követve a nyelv belső összefüggéseit vizsgálták?

A munkám során egy olyan műre támaszkodtam, amelyről sem az iskolákban, de még a szaktanári képzéseken sem igen lehet hallani. Ez pedig egy, a XIX. században két akadémikus, Czuczor Gergely bencés szerzetes és Fogarasi János curiai bíró által összeállított szótár, amely minden érdeklődő számára megkerülhetetlen, mégis elfeledett mű. Jellemző, hogy míg nálunk a gyűjtő- és feldolgozó munkát ketten végezték, addig az abban az időben a Grimm testvérek vezetésével készült nagy Német Értelmező Szótáron vagy nyolcvanan dolgoztak. A történethez hozzátartozik még, hogy Czuczor a Szótárt (CzF.) másfél évig Riadó című verséért elítélve, vasra verve körmölte. A több szempontból is páratlan gyűjtemény 113 000 szavával és szerves nyelvtanával mégis a mai napig a legnagyobb hasonló mű, akkor is, ha értelemszerűen sok elavult, pontatlan vagy azóta meghaladott magyarázatot tartalmaz. Ennek ellenére az általában használt Történelmi Etimológiai Szótár fő forrása.

Milyen fontos nyelvi alaptételt tartalmaz ez a hatalmas szótár?

Azt, hogy a magyar nyelv úgynevezett gyöknyelv, körülbelül 2500 gyökre épül. A szótövet nyelvészeink erőltetik, hibásan. A gyök nem tő, tehát nem hajtás, hanem a szónak az alapegysége, olyasféle, mint a fizikában az atom. Kihajthat belőle egy-két, de akár rengeteg sarjadék is. Némelyek úgynevezett élő gyökök, melyek még eleven képet hordoznak, például a hangutánzó, hangfestő szavak, amelyek jelentése a mai napig nyilvánvaló. Akad, amelyik egyetlen hangra vezethető vissza. Az ásít, ámul igék gyöke maga az á hang. A másik csoport azonban már elvesztette ezt a képfelidéző képességét. Összességében tehát ezekből a gyakran magas-mély hangrendű párokban is előforduló gyökökből épülnek fel a szavaink, és amelyek bámulatosan gazdag, akár 5-600 tagú szócsaládokat is létrehozhatnak. A magyar nyelv hihetetlenül gazdag összefüggésrendszere a gyökrendből következik. Például a lak gyökszóból sarjadt gazdag szócsoport is mutatja. Idetartozik a lakástól kezdve a luk-lyuk-likon át a lakmározás, lakodalom, de akár a jóllakás és a bűnért való meglakolás is. A képiség folytán a magyarok passzív szókincse gyakorlatilag korlátlan, bárki képes új szavakat alkotni, s ezek menten érthetőek mások számára: lepapíroz… A nyelvújítás korában létrejött új szavak és kifejezések közül is csak azok tudtak megmaradni, amelyek a nyelv belső logikájához igazodva a gyökrendre és szemléletére épültek.

Ennek ellenére a hivatalos nyelvtudomány már megszületésétől kezdve a mindenáron való, rokoni megfeleltetéseket kutató szétszerkesztő elvet követi, a nyelv belső összefüggéseinek vizsgálata helyett. A fentiek szerint akkor ez egy tévút.

Ezt nem az én feladatatom eldönteni, hiszen nem vagyok nyelvész. Az biztos, hogy a XIX. század végétől a nyelvtudományban különösen divatos lett az egymással valamilyen szempont alapján összeköthető nyelvcsaládok vizsgálata. Ez az indoeurópai nyelvek esetén nagyon is kézenfekvő, mert az olasz és a francia vagy a német és a holland szemlátomást valóban közel áll egymáshoz. Érdekesebb, hogy léteznek a távoli nyelveket egységesen jellemző tulajdonságok is. Ilyen például az összes európai nyelvben ugyanúgy működő szótagolás, hiszen a beszéd a valószínűleg vele egy időben létrejött dallamhoz mindenek felett igazodik.
A szétszerkesztés keményen dúlja nyelvünket. Például a kap gyökből kialakult népes szócsaládból kiragadták, s szláv mostohának adták kapa szavunkat. A kap képe az alany gyors, maga felé rántó-szerző mozdulata: elkap, kapar, kapál a ló, Erdélyben „ott kaptam meg a nénit az állomáson”, a fényképész hirtelen „lekapja” a gyereket, aki megképlik a filmen. Ezt már nem is merem idehozni. Nos, a kapa szót ügyesen kiszerkesztették rokonai köréből, akár a lapátot a lap-lep nemzetségből. Hogy a magyarból kerülhetett a szláv nyelvekbe, és nem fordítva? Ó, ó, ó!
Andrásfalvy Bertalan A Duna-mente népeinek ártéri gazdálkodása c. csodálatos művében olvashatjuk, a magyar népnek a török időkig bámulatosan fejlett – a szlávoknál ismeretlen – vízgazdálkodásáról. Az árvizeket el- és visszavezették a Dunába-Tiszába, közben öntöztek, halastavakat tápláltak, stb. A fokok, a vízjárások kivájásához ismerniük kellett a kapát és lapátot.  A Tihanyi Alapítólevél (1055) kétszer is említi a fok szót, ami az ártéri vízgazdálkodásnak a kulcsfogalma. Nyelvészeink talán túlságosan is igyekeztek megfelelni a nyakunkon ülő németnek, orosznak – félek, hogy nehogy texasi szavakat találnak legközelebb… Egyértelmű, hogy ahol egy szó családos, ott őshonos. És ami egy nyelv saját rendszerében megmagyarázható, azt felesleges másutt kurkászni.

Ön a könyvben külön fejezetet szentel a népzene és a nyelv kapcsolatának. Hogyan köthetőek ezek össze a magyarság esetében?

Juhász Zoltán európai hírű furulyaművész, népzenekutató és mérnök, a KFKI mesterséges intelligenciát kutató csoportjának tagja Kodály Zoltán útmutatása nyomán kidolgozott egy olyan intelligens tanulóprogramot, amely képes népdalok tízezreinek matematikai módszerekkel való, tudományos összevetésére. Juhász 16 keleti és nyugati nép sok ezer dallamát vizsgálta. A legfontosabb fölfedezése, hogy a keleti és a nyugati népzenék nincsenek kapcsolatban egymással, viszont mindegyik összefügg a magyarral, ami ily módon az összessel érintkezésben áll. Az ő kutatásai rámutattak arra, hogy a magyar nyelvre jellemző különös stabilitás és egységesség jellemző a népzenénkre is. Mindkettő ereszkedő hangsúlyú, aminek az értelemhangsúly az oka. Mondatainkban ez rég világos, szavainkban eltitkolódott, mert a gyökrenden nyugszik. A CzF. A gyökrend, nyelvünk benső, szerves szemléletével együtt tabu. Nos, azért hangsúlyos a szavaink eleje, mert ott van az értelmet hordozó gyök. Népdalaink is ehhez hasonlóan általában, láttató erejű képpel indítanak. Tévedés tehát külön kezelni a nyelvet és a zenét, egyiket ugor, másikat török eredetűnek tekinteni. Ahogyan a magyar ősnyelv, úgy a zenénk is őszene, még ha nem is tudjuk pontosan, hogy mikori.

A nyelv bonyolult összefüggéseit és zenénk ős-eredetét vizsgálva nem lehet véletlen, hogy annyi kiváló, másutt is elismert magyar származású tudóst, zenészt ismer a nagyvilág. Lehet-e e kettő következménye ez a siker, azaz létezik-e a könyv címében is említett sajátos magyar észjárás?
A harmincas évek Amerikájában marslakókként emlegetett tudósok egyike, Teller Ede mondogatta gyakran, hogyha ő nem Ady nyelvén tanul meg gondolkodni, akkor belőle legföljebb egy átlagosnál kicsivel jobb fizikatanár lett volna. Ráérzett a magyar nyelv különleges tulajdonságaira, amelyeket már Karácsony Sándor is megállapított a XX. században: a magyar észjárás nyelvi alapokon nyugszik. A gyökök által kifejezett erős képiség, az imént említett ereszkedő lejtés, a mellérendelés. Továbbá a gyökrend, az egészből a részekre következtetés – névadásban, címzésben, stb. – a távoli, gyakorta ellentétes jelentéseket összekapcsoló rokonítás/analógia: él-hal, illetve a szóbokrok összefüggő, hálót képező végtelen szókincse is bizonyítja, hogy a magyar nyelv már önmagában filozófia. Ha a tudomány felől vizsgáljuk, bizonyos, hogy a magyar gondolkodáshoz az agynak mindkét féltekéje szükségeltetik. A fogalmi gondolkodás, a számolás, stb. bal féltekében történik, a térlátásért, humorét, zenéért stb. jobb felel. Mivel a zene ütemérzékelése már balos, úgy nem véletlen, hogy kiváló matematikusok és zenészek születnek földünkön. Az igazi magyar gondolkodás tehát két féltekés. A hagyományosan magyar tulajdonságként emlegetett szenvedélyesség, szabadságvágy pedig összefügghet a nyitott szóalkotási lehetőséggel, vagy a legtöbb nyelvhez képest szabad mondatszerkesztéssel.

Hogyan fogadták az ön merőben újszerű tételeit a hivatásos nyelvészek?

Nem igen lehet velük vitatkozni, a szakfolyóiratok meg sem jelentetik az enyémhez hasonló gondolatokat. Teljes a párbeszéd-képtelenség a fősodor és a magyarul beszélők közt. Hiába adtam ki közel ötven kötet magyar regényt, drámát, elbeszélést, esszét, hiába teremtettem műfajokat, hiába fedeztem föl – többek közt – a magyar szóhangsúly okát, anyanyelvem ügyeihez nem szólhatok. Szerintük az a dilettáns nyelvész, aki nem publikál szaklapokban. Amelyeket ők szerkesztenek…
Mindez nem számít, rég nem vagyok hiú. Az a szörnyű, hogy olyan nyelvtant tanítanak az iskolákban, amely egy magyar ember nyelvérzékével sem talál, s amellyel megutáltatják a gyerekekkel az édes anyanyelvüket.

A beavatás az ön számára bizonyára fontos fogalom, hiszen ezen a címen fut a Duna Tv-egy sorozata, amelynek előadásai a felszín mögött megbújó mélyebb rétegeket kutatják. Hasonló céllal jött létre ez a könyv is?

Ahogy különböző tárgyú esszéimmel az általunk ismert valóság mélyebb tartamaira szeretném felhívni a nézőim figyelmét, így ezzel a könyvvel is a nyelv mélyére, belső összefüggéseibe merülnék, mintegy új szempontú kutatásra, továbbgondolásra szólítva az olvasókat.