Kezdőlap

Világ életében imádságos ember volt Lepár Viszter bácsi. Kicsi gyermek korától fogva imádkozott, különösen az esti miatyánkját-üdvözlégyét nem feledte soha, meg a hozzá fűzött könyörgéseket a betegekért és a halottakért. Az utóbbi időben, már amióta a hetedik ikszet fölbontotta, egyre rövidebb imákra tért, viszont úgyszólván folyamatosan mondta őket. Ha ment az utcán, vagy várakoznia kellett buszra, netán rendelőben, esetleg rossz álma fölriasztotta, akkor elkezdte a Jézus imát: Uram Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nékem bűnösnek! Lélegzetvétele szerint mondta, ezért került a nekem helyébe a nékem, mert az a ki-belégzéshez igazodva nee-kem-nek jött volna ki, s a nyújtott e-t természetellenesnek találta.

A Jézus imában éppen a természetesség a legfontosabb. Hogy úgy járja át tüdőt és a lelket, ahogy a könnyű szellő, amely ott fúj, ahol akar…

2005 Karácsonyára legidősebb unokájától, Ancsurkától megkapta Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos Könyvét. Belelapozott, de valahogy túlságosan régiesnek, okoskodónak, nehézkesnek találta, mi több, vallásosnak. Ezt egy kicsit pironkodva ismerte be önmagának, s amikor Ancsurka kérdezgette, tetszik-e a könyv, bólogatott: Ó igen, igen!

Járt templomba, gyónni is szokott, díszítette az úrnapi körmenethez az oltár-sátrakat, igyekezett kedves lenni mindenkihez, de önmagát sosem nevezte vallásosnak: nem is tudom, mi az, én csak egy imádságos ember vagyok.

Sokszor nézegette a Lelkigyakorlatos Könyvet, de leginkább a borítóján az ikonszerű mozaikképet: arany mezőben kanyargó, tövises indák között fekete kereszt a Megfeszítettel, tőle jobbra Mária, balra János apostol, a kereszt szárain fehér galambok. Miért éppen galambok? Lent három, fölül három, jobbról-balról kettő-kettő. Néha belelapozott, de rögtön elriasztotta a sok ennyiedik és annyiadik nap, számtalan számozott megjegyzés, pont és szabály. Pár hét is eltelt, amikor a Bevezető megjegyzések másodikjának utolsó mondatát végre elolvasta: „Mert nem a sok tudástól lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli.” Érzékeli és ízleli! Hoppá!

Ízleli!

Az ő Jézus imája éppen hogy ízlelés? Vagy nem?

Hogyan kell bensőleg érzékelni és ízlelni?

Olvasgatni kezdte a könyvet – hol élénk, hol szétszóródó figyelemmel. Már ott tartott, hogy megmarad ő a maga kis imagyakorlatainál, amikor az Első gyakorlat Első előgyakorlatának első tanácsában a „színhely kialakításáról” olvasott, mégpedig azt az igen egyszerű dolgot, hogyha például az Üdvözítőről elmélkedik a lelkigyakorlatozó, akkor próbálja elképzelni az Úr emberi alakját a templomban, a Tábor hegyen, vagy ahol járni szokott, ahol tanított, élt. Hogy ez nekem nem jutott eszembe – ütött a homlokára a kisöreg.

Este, Jézus ima közben, lelki szemét a fehér köntösben a dombon álló Megváltóra irányítva imádkozott, másnap a Genezáret-i tó partján szemlélte, és így tovább. Ezek a találkozások egyre meghittebbek lettek. Hogy ízlelésekké váltak volna, arról nem gondolkodott. S ha igen, szemérmesen hallgat róla. Sok nap múlt el, amikor egyszer a Megfeszített jelent meg előtte. Nem idézte-kereste ezt a képet, magától jött. De van-e természetesebb annál, mint Krisztust a kereszten is látni?

– Barna, szinte sötétbarna bőre volt, talán azért is, mert az ég már elfeketült. Feje előre nyaklott, szinte letört. Kimarjult válla, helyéből kiugrott karja csupa izom. Arcát nem láttam, igen, ezért mondom el ezt a látomást neked, mert hátulról szemléltem, mögötte álltam, igen – Viszter bácsi levette szemüvegét, megtörölte – én voltam ugyanis a keresztfa, amire fölszögezték.