Kezdőlap

A Másik azért nem győzhetett a Golgotán, mert az ő ideje beláthatatlan, de mégis véges, ám a szeretet nem mulandó. Soha el nem múlik. Hogy gyűlölöm, pedig mennyire szerettem – ez a mondat súlyos tévedés, még pontosabban: öncsalás. Ami elmúlik, az nem szeretet volt, hanem valami más; érzelmi kilengés, vágy, szomjúság, éhség, hiány. Mindez mutatja tévedésünket, hiszen a szeretet nem hiány, hanem Valami. Ezért kiáradás. A szeretet az, amit nem tudok magamban tartani. Pontosan olyan, mint a szépség: azt sem élvezhetjük egyedül. Egyszer, vagy harminc éve Franciaországban csodálatos tájakat, kastélyokat láttam, Avignonban például a pápai palotát, pompás mandulafákat, a Picasso kiállítást, amit azután nem sokkal elloptak, s végig szenvedtem, mert nem volt velem olyan valaki, akivel megoszthattam volna örömömet.

A szépség ugyanis azonnal új és új formákat kíván. Nem elég neki önmaga első megjelenése, tehát a Carcassone-i vár bástyasora, vagy a hídkorláton napozó gyíkocska pihegése, hanem azt kívánja, hogy mondjuk ki, vagy ami ugyanaz: egy mosoly képében küldjük át szerettünkhöz. Tehát alkossuk újjá, újra meg újra. A szépség így Isten szakadatlan teremtő munkálkodásának a gyümölcse, ami bennünk érik tovább. A Názáreti Jézusban áradt ki közénk, mert ha van valami, amit ő sem tud: igazságának, szeretetének és szépségének visszatartása…

A szépséggel von be minket is a világ formálásába. Gyarlóságunkban rendszerint csak a nekünk kedveseknek adjuk tovább a teremtő szeretetből kapott szépséget. Fejlődésünknek napi fokmérője, hogy miként vagyunk képesek egyre szélesebb köröket elérni. A szentek olyan kavicsok a Mindenség tengerében, melyeknek a hullámai sosem ülnek el; válogatás nélkül fürdetnek jót és gonoszt.

Szép az, amit szeretünk, és amit szeretünk, azt szépnek is látjuk, így e kettő a mélyben összefügg. Miként Isten is maga a szeretet, úgy ő maga a szépség: annyira szép, hogy eleven ember nem bírja ki látványát, csak a lélek, vagy a föltámadott test. Ezért sem látta őt senki földön járó a halált legyőzött Üdvözítőn kívül.

A szépség boldogság is, akár a szeretet. A boldogság is kiáradás. Mindegyik elemi örömmel tör ki belőlünk, és semmiféle következménnyel nem számol, pedig tudja, hogy a hazugság atyjának helytartói állandóan lesben állnak, hogy keresztre feszítsék a jót. Ha nem buggyan elő, és nem öröm, akkor nem szeretet, nem boldogság, nem szépség, hanem ismét csak sóvárgás, elismerésvágy, éhség – hiány. Esetleg puszta jókedv, kedélydagály, tetszés: a szépség a boldogság és a szeretet megközelítésére tett derék, de eredménytelen kísérlet.

A szeretetmegvonás a legsúlyosabb bűn. Tudom, mert elkövettem. Hányszor húzzuk föl az orrunkat sértetten, dacosan, s haragszunk akármiért. Büntetünk: szeretetmegvonással. Én téged többé nem szeretlek, amiért ezt mondtad, vagy tetted. A büntetés azonnal lesújt: az elkövetőre. Szíve hihetetlenül gyorsan szikkadni kezd, és bőszültség, harag, félelem kezd körülötte terjengeni. Ez is kiáradás… Ha az ember nem ocsúdik föl hirtelen, s nem kezd tiszta szívből könyörögni, hogy Uram Jézus Krisztus, irgalmazz nekem bűnösnek, akkor a gonosz elnyeli. Csak az Úr nevének és irgalmának segítségül hívása segít és a teljes bánat: mindegy, hogy mit tett a másik, én vagyok a bűnös, mert megvontam tőle a szeretetemet, amit érdemtelenül kaptam a Teremtőmtől azzal, hogy adjam tovább mindenkinek, kéretlenül.

Húsvéti virradatodban Uram, támassz föl bennünket eleven holtunkból…

                                                                                                                                  (2006)