Kezdőlap

A szakrális és a vallási korok embere még ismerte a bölcsességet: ami úgyis elvész, azt oda kell adni. Például az életet. Ezért volt számára egy az áldozat és a kultusz, a kultusz és a kultúra, kultúra és az élet, élet és lét. A Gazdaságkor gyermeke sokkal okosabb és műveltebb, éppen ezért ilyesmiről nincs tudomása. Filozófiája merőben racionális és csak a megfogható körében mozog, ennekokáért a halált elveti: naponta tapasztalja tudniillik, hogy mindíg más hal meg. Számít rá, hogy őreá ez a dolog nem vonatkozik, ő kivétel lesz, valamit majd akkor is kitalál, hogy megússza. Ő majd ott is megkeresi a kiskaput. Ettől persze a történet olyan hogyhívjákos lett. Olyasféle, mint az ebéd helyett hamburger, a farostlemez mahagóni bevonattal, mint a diszkózene, vagy a szentmise mjúzikelben elnyomatva, vagy a tévésorozat. Mint a quasibeszéd. Mint amikor jár a szánk azért, hogy ne legyen csönd, mert az elviselhetetlen volna(!), hanem azért mégse szóljunk semmit.

Beszéljünk mondjuk Amerikáról, vagy a Fokföldről. Netán a politikáról. Esetleg a divatról. Hogy az ilyen szoknya, az olyan hajszín, a körmök legyenek mekkorák, az ajakrúzs pedig. Vagy a fociról. Hogy milyen a bekk, a csatár, a kapus. A bíró. Hogy volt- e les a gól előtt. Pár esztendeje, inkább pár tíz esztendeje ilyen beszéd közben az ember nyugodtan ülhetett a borbélyszékben, bepamacsolva, a borbély kezében éles borotva, és lehetett csevegni, súlytalanul és érdektelenül; az életről, sorsról minden szó gondosan leválasztva, hisz az volna csak a nevetséges, hogyha a focit, vagy a Kék Együttest valaki komolyan venné. Lehettünk mi a zöldek drukkere, a borbély a liléké. Bátran.
Ha észrevették, ennek már vége. Megszűntek a semmiségek - a barátságokkal és a metafizikai témákkal együtt, miközben az élet tétje csupa semmi-ség lett. Észrevétlen és hovatovább és csak úgy a létminimum alá szorultunk. Föl se tűnt, hogy az élet maga is kezdett quasi lenni és a tévéműsorhoz igazodni, melyben dzsokik, friderikuszok, bánóbandik mászkálnak kopogás és köszönés nélkül és telebingók csilingelnek pacsirta helyett, azóta aknamező lett a focipálya, a divatszalon, a koncertterem, kocsma, az ebédlő. Ha nem Istenért, hazáért, családért, akkor fordítva megítélt taccsokért, trikómintákért kell meghalni. Vagy még quasibban: ülni a buszon, válogatni a boltban és egyszercsak fölrobbanni. Jönnek és elveszik az életet valakik, akik kilátástalan szeretetlenségükben őrjöngenek. Hanem a legislegquasibb mégiscsak a sitty. Amikor még meccs sincs, a pokolgép se robban, golyó sem téved az utcáról a fürdőszobába, csak sitty. Elmúlik, elhervad az élet észrevétlen és oktalan, mint a szamóca bimbója, mely a kertben átvészelte a telet a hó alatt, de a hideg kiszívta összes energiáját és nem fog kinyílni. Elfeketedik, leszárad, mintha soha nem létezett volna.

(2015)