Kezdőlap

Ananada K. Coomaraswamy, a múlt század nagy művészetbölcselője, aki angol anyától és indiai apától származott, és otthonosan élt mindkét kultúrában, keserűen jegyezte meg, hogy „az ember soha nem élt úgy a szépségtől elhagyatva, mint manapság.” (Keresztény és keleti művészetfilozófia) Miért jutott erre a gondolatra? Mert úgy tartotta, hogy a művészet mindig Istenről szól, s Hozzá képest adja az „élet tervrajzát.” Ha manapság körülnézünk a volt keresztény kultúrkörben, akkor azt látjuk, hogy az itteni művészies megnyilvánulások – legalábbis az irányadók, a divatosak, a trendik – nemhogy Isten nélküliek, hanem Isten ellenesek. Istengyűlölők. Ipari szabványok szerint gyártódnak. A kiállítótermekben, a mozikban és színházakban, sőt a templomokba befurakodott lokálzenék, sajtónyelv és giccsfestmények sem nevezhetők istentiszteletieknek. Azt is hitte Coomaraswamy, hogy „a művészetet az igazság” vezérli. De mi az igazság? Zengi a Pilátus-kórus az EU-Parlamentben, az iskolákban, a sajtóban, a tervezőasztaloknál. Mindenütt csak a hasznot látják a karmesterek és a kóristák, az igazság kit érdekel? A nagy bölcselő úgy vélte, hogy „a művészet bármilyen jónak az elkészítése”. Mi a jó? Csattan föl az ismert dalárda, s nem hagy kétséget az iránt, hogy számára a jó csak a haszon, a saját, egyéni sikere, ezért öntötték el a világot kockaházak, vagy ami ugyanaz, „funkcionális” épületek, regények, operák és tantervek.

Családi okból Makón jártunk, s elmentünk a Hagymatikumba, a nemrég elhunyt világhírű építészünk, Makovecz Imre utolsó alkotásába. A Hagymatikum a helyi gyógy- és élményfürdő, nyárra strand is lesz belőle. Kívülről hagymahegy: csupa kupola. Található benne minden olyasmi, amit a közönség keres egy ilyen létesítményben: különféle hőmérsékletű medencék, nyak-, hát- és lábveretők, esőbarlang, de akad benne más is. Napfény például rengeteg: minden nagyobb teremből legalább 150-180 fokos kilátás nyílik az égre és tájra, ablakőrző angyalok szárnyának öleléséből. Figyelmeztető harsonájuk most a béke eszköze: tartópillér. A medencék fölötti pihenő-galériát finoman mintázott-festett erdő betonlombozata tartja. A körforgó medence közepén a kupola tetejéig érő életfa áll, fölötte üvegablak, csúcsán olyasféle tornyocska, amint Breughel Éden-képén, melyből ki-be szállnak a lélek-madarak.

Jó itt lenni.

Egyszerűen azért, mert szép. A szépség rendezi a lelket. Semmi cifraság – régi nyelvünkben a cifra’harsány semmit’ jelentett meg ’rossz nőt.’ Semmi émelygés, mindenütt nyugodt, tiszta, szelíd, okos, bátor vonalak, fölületek, formák.

Mi a szép? A szép ki: Isten. A művészet istentisztelet. A Hagymatikum nem templom, hanem gyógy- és szabadidőhely. Mégsem szórakozda, mert nem szétszór, mint a Diabolosz, hanem összefog. Gondolkodásra késztet, vezeti a tekintetet és a lelket egy olyan világba, mely – sajnos – alig-alig található mindennapjainkban. Az utat angyalok mutatják az ég felé, s keresőt kipróbált-kiszorított régi jelzők irányítják: okos, tiszta, nyugodt, szelíd, bátor, békés.

                                                                                                                               (2012)