Kezdőlap

Ezt a kérdést Pista M. sosem szegezte a szívének, oly dagályosnak tartotta. A dagályosság pedig idegen a posztmodern embertől, leginkább attól, kinek sorsa a „külföld élet”. Különösen, ha mérnök az illető, a számok és a ráció hőse. Most meg hőse… Puff. Ennek ellenére a kérdés folyton ott tekergett benne, mint a szél a lyukas kabátujjában azon a ködös hajnalon, amelyen átladikázott a Fertő tavon Ausztriába. Ez még 56-ban történt, karácsony és újév között, amikor ünnepélyesen törölte esze és szíve szótárából a magyar és a haza szavakat. A partra lépve nem nézett hátra, s megfogadta, hogy szülőföldjére többé nem teszi a lábát. Hogy miért döntött így, arra nincs magyarázat, ha csak az nem, hogy a túlontúl okos emberek elvétve szoktak értelmesen cselekedni. Ez lehet az oka annak is, hogy a bősz radírozásban naná, hogy az archimideszi pontról feledkezett meg: kihúzni gyomra lexikonából a dióspalacsintát.

A ruszti nádasból kicaplatva a nagyvilágnak vette útját. Zürichben és Los Angelesben folytatva tanulmányait Budapesten szerzett villamosmérnöki diplomáját megerősíttette, s hozzá filozófiai magisztrátust is szerzett. Továbbá két állampolgárságot, a két legkomolyabbat, a svájcit és az amerikait, hogy a haza-kérdést letudja. Belekóstolt az egyetemi tanárkodásba, az üzleti életbe, ám többre vágyott. Mint már említődött: a nagy elhatározások férfia volt. Semmiképpen sem akarta alább adni az emberiség megmentésénél. Hogy ez az eszme milyen mélyen függött össze a dióspalacsintával és megtagadott nemzetével, azon átsiklott a nagy eszével, holott ezt a jelet akár második figyelmezetésnek is vehette volna. Ehelyett inkább áttekintette a világtörténelmet Mezopotámiától a Hanza-városok ügyein át a Szilikon-völgyig.  Rögtön megállapította, hogy baj van. Az egész sártekén. A legnagyobb baj a hazugság. Ez a kijelentése hölgyismerősei körében átütő és múló sikert gyümölcsözött. A nők ugyanis amennyire imádják, ha egy férfi őszinte, annyira irtóznak ugyanezt vállalni. Amerikai házasságai talán ezért futottak zátonyra. Ha ugyan éppen nem azért, mert az egyik felesége nem tudott, a másik nem is akart dióspalacsintát sütni. Hanem ilyesmi a válópörökben föl sem merült: más, jogilag relevánsabb kérdésekről csatáztak az ügyvédek. Egy svájci nő kitartott Pista M. mellett. Akkor sem jelezte csalódását, amikor kiderült, hogy Pista M. szóhasználatában és érdeklődési körében a hazugság azt a dolgot jelentette, amit köznyelven pénznek szokás nevezni. Mert akár a dollár, akár az ezüstmárka – szót se vesztegetve a részvényekre, váltókra és egyéb szemfényvesztésekre – gumimérce: egyszerűen alkalmatlan az életben és a gazdaságban zajló cserefolyamatok értékének mérésére, üres fikció, haszontalan szemét, sőt egyenesen csalárdság. Ugyanis a Föld nevű bolygó lakóinak életfeltétele az energia. Ősidőktől az ipari forradalmakig az emberiség lényegében csak a megújuló forrásokból: a nap, a szél, a növények erőiből merített, azóta azonban az elraktározott, a fosszilis energiákat fogyasztja. Ezeknek mennyisége azonban véges, újratermelődése erősen korlátos, ugyanakkor a népszaporodás, a fejlődés és a vele járó energiaéhség korlátlan. Könnyen ki lehet számítani, hogy a katasztrófa közelesen ránk szakad, ha az emberiség jobb útra nem tér. A Pista M. által ajánlott számításra: a fölhasznált nyersanyagok és energiák értékét nem az előteremtésükhöz szükséges pénzzel, hanem az ugyanerre a célra fordított energiával kell mérni. Rögtön kiderül, hogy ha valamely szén kibányászása, tisztítása, válogatása, földolgozása, szállítása, elégetése, továbbá mindezen folyamatok káros következményeinek elhárítása stb. több energia elhasználásába kerül, mint amennyit nyerni lehet vele, akkor az üzlet mérlege negatív. Annak ellenére is, ha pénzügyi mérleg nyereséget mutat. A fejtegetés végén a hölgyek bólogattak, helyeseltek, a lelkükben legyintettek és izgalmasabb férfi után néztek.

Pista M. ebből erőt merített: a ferencesek a középkorban abbahagyták a klastromalapítást ott, ahol nem ütköztek komoly ellenállásba.

Elméletét tettre váltotta. Önálló vállalatot alapított a megértő svájci Angélával, aki már abban a korban volt, hogy nem habozhatott tovább. Követte Pista M.-et bármely elmélet dzsungelébe, és keményen dolgozott a palacsintasütővel. A cég energiahasznosulás elemzésre szakosodott, egyszersmind olyan berendezések készítésére, ha kellett föltalálására, melyek a vizsgált üzem gyártósorában észlelt energiaveszteségeket kiküszöbölték. Honoráriumát a megtakarított energia megfelelő százalékában kérte. Sajnos, merőben technikai okoknál fogva, mondhatni kényszerűségből, mégiscsak pénzt kellett elfogadni villanyáram vagy olaj helyett. A vállalkozás virult.

Tapasztalatairól és gondolatairól cikkeket írt, interjúkat adott a hétvégi lapok színes mellékleteinek. Angéla asszony odaadóan szerette. Az interjúk és a cikkek kéziratait gondozta, mert Pista M. antihaza programjának megvalósításában oda jutott, hogy meglehetősen elfelejtett magyarul, viszont képtelen volt megtanulni angolul, németül és franciául. Hatvan éves korára Goethe, Shakespeare, Moliére és Arany nyelvét törte torz mondatokba, melyekből innen-onnan négy nyelv szavai fityegtek. Viszont Angélával szép lakást tartottak Genfben és Courmaieurben, kitűnő konyhát vittek az olasz, a német, a francia tapasztalatok gazdag változatosságával. Gyermek pótlására dalmata kutyát vásároltak, jó kocsikat használtak. Minek is soroljuk tovább Pista M. sikereit?

Egyetlen egy dolog hiányzott az ő gazdag és sikeres életéből, a dióspalacsinta. Angéla a lelkét is kitette, hasztalan. Kipróbálták a bécsi, a müncheni, a New York-i magyar vendéglőket: az íz mindenütt otrombán hasonlított, aminél rosszabb el sem képzelhető; a hamisítvány ugyanis hazugság, a hazugság pedig gyalázat, akárcsak a pénz. Akkor már inkább a Breatagne-i akármilyen. Node a pénz nem számított, Pista M. kihozatta világbajnok palacsintasütő keresztlányát Budapestről. A kísérlet minden várakozást alulmúlt. Nyilván a tojás lehetett a hibás, a liszt, az olaj. Egy teljes évet kellett várni az újabb próbálkozásra, mert abban az időben az útlevelet még meghívásra sem osztogatták megfontolatlanul. Pista M. lelkében többször fölhorgadt a kérdés: honvágya volna? Rákóczi? Golyóverte véres zászlók? Pesti srácok az ötvenhatos utcán? Ugyan! A múlt végleg elmúlt. A világmegváltás halad, az eredmények gyarapodnak. A hazák száma például egy helyett immár három. Végiglátogatta orvos, pap, pszichiáter, síoktató és kuruzsló ismerőseit. Ezer tanácsot kapott, csupa szamárságot, de mit is remélhetett volna? Tette volna nevetségessé magát a dióspalacsintával? A dióspalacsintát különben sem állandóan kívánta, csak olykor. Nagyritkán élesen és hevesen, akkor aztán fölbuggyantak a torkán a gyomorsavai. Máskor csak egyszerűen beszőtte a szót minden előzmény és összefüggés nélkül – például egy német mondatba. A nigériai külkereskedelmi miniszter vacsoráján pukkadásig belakott a jó üzlet aláírása után. Egyszercsak ízes, édes hiányérzet kerítette hatalmába, mint a köd, amely nesztelenül elfoglalja az erdőt.

Ahogy telt az idő és múlt a várakozás esztendeje, úgy apadt az étvágya. Olyannyira, hogy húsvétkor, a keresztleány végre esedékes második látogatása előtt, már semmit sem bírt lenyelni, sem ételt, sem italt. Föltette a kérdést a Szent Jakab kórházban az infúzióra kötve: dióspalacsinta? Ugyan, felelt odabentről valaki, dióspalacsinta? Pfujj! Három napon át mozdulatlanul feküdt az ágyon, s még a világ energiamérlegét sem latolgatta. Egyre csak ez járt a fejében: nem, a dióspalacsintát sem kívánom.

A keresztleány fehér vasárnap érkezett, s hozott a bőröndjében karcagi lisztet, pomázi tojást, nyírbogdányi étolajat. Pista M-et saját felelősségére kiengedték a kórházból. Sápadtan, kínai selyemköntösében szinte elveszve ült a konyhában. Hogy csonttá fogyott keze remegését eltitkolja, sétabotot markolt, állát az ezüst agárfejen nyugtatta – különös csoportozatot alkotva Helkával, a dalmata szukával, mely a lábánál hevert hasonló tartásban, csak éppen emberfejű sétapálca nélkül.

Ne szaporítsuk a szót: ezúttal talán a só lehetett a hibás, talán a víz, talán a levegő…

                                                                                                                                     

A pesti rokonok még azon az éjszakán gyásztáviratot hamisítottak – újra megölve Pista M. hatvan éve elhunyt édesanyját, hogy a vasfüggönyön soron kívül kiskapu nyittassék.

Három nap múlva Pista M. a soproni Deák vendéglőben ült. Megvékonyodott, hosszú orrát előre bocsátotta, mint a kilencöves tatu: tányérja fölött a porcukor fehér hava alól az élet illata szálldogált. Minek sietett volna a kóstolással, amikor tökéletesen biztos volt abban, hogy megtalálta, amire vágyott.

1998. május 27.