Novellák
Salamonháza
Salamonháza[1]
Hosszúalattságot a legenda szerint a boldogtalan Boldog Salamon király alapította, legalábbis a folyókanyarulat védte sárdombra ő építtetett cölöpvárat 1070-es évek elején. Rajongva szeretett és szívből gyűlölt, példaképnek tekintett és megvetett unokatestvére, Szent László ellenében. A helyet az ott élők hulladéka évszázadok során méterekkel megmagasította, ma Várdombnak hívatik… A település nevét eredetileg ki tudja hogyan, ám annyi bizonyos, hogy később külön írták, mármint a különféle Salamon utáni okiratokban és krónikákban. No, persze az inkvizíció szörnyűséges korában a deákok kedvük szottyanatja szerint forgatták pennájukat, egy levélen belül háromféle képen. A XIX. században került a két szó közé a kötőjel – amikor kitörött a demokrácia és a helyesírással is szigorúbban kezdtek kukacolni a tudósok. Sokáig támaszkodott a két szó között szegény, akár a győzhetetlen filmhős, aki így próbál kikászálódni a kútból. Hanem az idők folyamán úgy kimerevedett, hogy nem lehetett pontosan tudni, hogy szét akarta-e lökni a Hosszút meg az Alattságot, vagy inkább összerántotta volna őket. No, elég az hozzá, hogy kinyúlt közöttük, és úgy maradt ötven évig, és ma már senki, még ő sem emlékszik[2]arra, hogy mi, miért történt. Most, hogy kiment a divatból, már nem is érdekel senkit. Akár az Árpád-ház kitaszított és egyik első szentjének, de mindenesetre a két legnagyobb lovagjának, Salamonnak és Lászlónak az életen át tartó párviadala, ami országot rontott és mentett, poklot és mennyet rengetett. Éppen ezért hagyjuk. Ha bírjuk.
De nem bírjuk.
***
Bizony, ha kinyitjuk benső szemünket, akkor látjuk a sok szenvedés érlelte királyt, amint öles léptekkel indul Bátáról, az épülő Szent Vér apátságtól vissza Pólába, önkéntes száműzetése színhelyére.[3]
Először föltalpalt a szőlővel beültetett löszdombra, mely eltakarta a falut és folyamot a rómaiak építette hadiúton járó utasok és hadak elől, aztán menetelt tovább, szántókon, erdőkön és szőlőkön át, toronyiránt. Már nem lappangott, nem bujdosott László bátya kerülői elől. Valahogy megérezte, hogy Lackó király visszavonta legényeit, nem kívánja többé elfogni. Miért is tenné? Ha megfogná, mit kezdene vele? Kettejük közös története Nagyboldogasszony fehérvári egyházának kapujában végleg befejeződött. Ezt Lackó is tudta, de uralkodó lévén küldeni kellett a nyargalókat, a rend kedvéért, vagyis a semmiért.
Ha mégis elfogatná, állnának egymással szemben némán, mert mit is mondhatnának? A templomkapuban is elég volt egyetlen pillantás, hogy minden világos legyen. Mégis, éppen ezért jó volna időnként szemben állni vele, az egyetlennel, akivel szótlanul is érti a szót. Micsoda ajándék!
Út közben, jobb híján, kazlakban és bokrokban aludt, útszéli fák gyümölcsén élt. Ezeket a fákat leginkább az égi madarak ültették. Mivel a Fönnvaló gondoskodott róluk, táplálta őket, pedig „nem vetnek, nem aratnak, s csűrökbe sem gyűjtenek.” Éppen ezért tartozásukat lerovandó szanaszét hullajtottak jóféle magvakat, melyek kikeltek a dűlőutak, szántók, szőlőpászmák végében, erdőkben, réteken. Mert minden lelkes lény dolga az Isten és teremtésének művelése.
Derék emberek nem hogy meghagyták a surjánokat, de szükség esetén egyik-másikat pár lépéssel odébb is ültették, távolabb a szekérkerekek, lovak járásától, le-lemetszegették hibás, vagy törött águkat, hogy legyen gyümölcsebédje a vándoroknak.
A vándor ilyenformán maga is égi madár.
Ki nem?
Pirkadattól délig eljutott a bozsoki erdőkig. Már megszedte tarisznyáját, tisztességgel: egy-egy fáról csak annyi érett gyümölcsöt vett le, hogy az utána jövőnek is jusson.
A gyümölcsebédhez a legjobb leülni egy kőre, fölkupacra, szétnézni égen és földön, megfigyelni a felhők menetirányát, a papsajtot szívogató mezei poloskát, aztán szépen elmondani az áldást, és áttekinteni az étlapot. Célszerű szilvával és édes körtével kezdeni, mégpedig úgy, hogy az ember előbb töröget némi mogyorót, mandulát, a zsenge diót nem árt kihámozni keserű bőréből, majd szépen sorban bekapogatja az olajos magvakat a szilvákhoz, a szaftos körtefalatokhoz, a szőlőhöz, a sárgadinnyéhez. A cseresznyéhez, meggyhez is illenének a magok, nagy kár, hogy ezek a gyümölcsök már elérnek nyár végére.
Szerencsére alma nyár elejétől télig akad, ám jobb a végén enni, esetleg már séta közben, tarisznyából. Oltja a szomjat, nem szóródik el, s a leve sem folyik szanaszét.
*
Salamon lelkében elnézte unokabátyját, ahogy a fehérvári palotában tyúklevest kanalaz, majd üszőhúst eszeget tejfölös, kapros tormával, borsos-boros báránytokányt és szalonnával-dióval sült vizát meg mákos kalácsot. A kalácsot éppen az ő régi szolgálója kallotta a fölségnek: összefonta a tésztát, az asztalhoz csapta, újra összefonta, ismét kallta.
Bizony, a vitézséghez jó étel, sok erő kell. Lackó komolyan és mértékletesen táplálkozik. Éppen annyit, amennyire szüksége van. Borból sem ménesit, badacsonyit, vagy decsi szagost ízlelget a drágaköves billikomából, ezek mind fölöslegesen finomak volnának, hanem somlai savanyút. Gyógybort. Amit nem a mulatni vágyó szív, hanem a szorgos gyomor kíván. Így van rendjén. Az udvari népség kénytelen-kelletlen utánozza.
Egy apród az ebédlő sarkában lantot penget. Ő új fiú, a régi apródok azóta lovagok, vagy halottak. A gyerek halk, finom dallamot játszik, emésztéshez valót.
Nicsak, a kalács után egy-két kövér, mézben főtt szilva? Ó persze a könnyű széklet és a bátor, éles szem végett! Ez is helyes. Lackó király körül minden a maga kerékvágásába zökkent. Így jó. Bár ő szíve szerint az én kosztomon élne, ám a király hogyan legyen aszkéta, amikor a rend az rend?
Azért jól elüldögélnénk itt, az erdőszélen a gombák mellett…
*
Amikor megérkezett Salamonházához, tett egy kis kerülőt, hogy alaposan megnézze a temetődombról a kicsi várat. 1073 őszén járt itt utoljára. A kijavított hajdani római őrtorony mellé és köré kerítést építtetett derék, beásott és fektetett tölgyekre döngölt földből a Hadásvány szigetén körben. Ezt a földvár-építési módszert évezredek óta használták.[4]
A széles falon belüli fecskefészek-házak közül kiemelkedett a palota az istállóval és a Szent József templom tömbje, amely mellé most rakták a tornyot, jó vastagra, hogy bástyaként is szolgálhasson.
Ó Szent József, neked nem jutott saját gyermek, csak maga az Úristen!
A parton a révész azonnal elkapta a királyt.
– Na, te csavargó, markold meg ezt a villát, ne lopjad Isten napját!
Kompon hordták ki a trágyát a várból, s szekérrel vitték föl a szőlőhegyre. A kis vasgyúró révész a saját háromágú fából faragott villáját dobta Salamonnak, aki mellé rögtön odaállt két villás legény, hogy ne jusson eszébe a munkán kívül semmi buta gondolat. Alkonyatig dolgoztak. Akkor visszavették tőle a szerszámot, megmosakodhatott a folyóban, és leülhetett a kompház tornácán a többiek után, az asztal végére. A révészné tisztességesen ellátta őket: sajtot, szalonnát, kenyeret, hagymát és aludttejet tett eléjük. Ura elmondta az asztali áldást, az asszony szipogva hozzátette: – Piroskáért is! Segítsd meg Urunk Piroskát is!
Hallgatagon ettek, ahogy illik, de amikor kiürült az aludttejes köcsög, és az asszony kilépett a küszöb mögül, hogy újra töltse, kiszakadt belőle:
– Jaj! Nem éri meg a reggelt!
A férfiak hallgattak. Amikor a második köcsög aludttej is elfogyott, a gazda sóhajtott.
– Torokgyík.
A többiek bólintottak. A tokgyík, az torokgyík. Nincs mit tenni. Szörnyű halál egy ilyen kicsinek, mit véthetett? Ajajajajj!
Hallgattak. A folyó fölött denevérek vadásztak a szúnyogokra.
Salamon megszólalt.
– Szabad-e rátennem a kezem? Imádkozhatok-e érte?
A révész nem válaszolt. A többiek, talán rokonok, vagy napszámosok kérdőn néztek rá a sűrűsödő estében. Végül az asszony döntött. A királyhoz osont, megfogta a kezét, és némán bevezette a házba.
A mestergerendáról függő bölcsőben fuldoklott a kis Piroska. A kelő Hold gyászos-fehéres fényport szórt rá. Szeme kimeredt, hörögve kapkodta a levegőt. Anyját meglátva fölsírt volna, de ettől még jobban elszorult a torka – dobálta kicsi testét, hogy valahogy egy csöpp lélegzethez jusson. Salamon megfogta a homlokát. Lázas volt, de hideget sugárzott. Anna, a pólai parasztasszony egyszer azt mondta neki, hogyha az ember megérint egy facsemetét, akkor érezni rajta, hogy szomjas-e; levelei neszezésével még súgja is. A kislányt életszomjúság gyötörte. Ez jó. Letérdelt melléje és imádkozni kezdett. Félhangosan, hogy az asszony is hallja, s vele tarthasson.
– Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. – Ezt ismételgette nagyon lassan, minden szót átélve, hogy lelki szemével mintegy lássa a lelke mélyén a három isteni személyt. Az Atyát az el nem égő csipkebokor lángjában, a Fiút hófehér köntösben a zsinagógai elöljáró halott kislányának ágya mellett, a Szentlelket a kicsi szellőben, mely éppen átvonult a szobán, majd ez egészet egybefogva, mint boldogságot: – Ámen! – Az asszony eleinte csodálkozott, hogy a keresztvetés után nincs folytatás, de aztán belátta: mi egyebet mondhat ilyenkor az ember? A különös csavargó nem lehetett ördöggel cimboráló garabonciás, mert nem garált érthetetlen szódarát, ugyanezért táltos sem, meg azért sem, mert az ilyenfélék nem vetnek keresztet, és a Szentháromságot sem emlegetik. Ismételgette vele a hét szót, előbb engedelmesen majd lelkesen, hogy lám, a legeslegnagyobbat szólítják meg, akitől nem kell kérni semmit, hiszen olvassa az ember gondolatát. Zsolozsmáztak, amíg a gonosz Hold el nem vonult az ablak mögül, és a kislány békében el nem szenderedett. Akkor nesztelenül kisurrantak házból.
Már csak a gazda ült az asztalnál.
– Alszik – szólt az asszony.
– Talán átalussza magát.
Felesége sírva fakadt.
Salamon hallgatott.
– Köszönöm – mondta a révész.
– Nincs mit – felelt Salamon.
Az asszony hozott ki neki a kamrából néhány rossz birkabőrt.
– A tornácon elalhatsz.
– Köszönöm, de inkább megyek.
– Hová indulnál a sötét éjszakában? Fáradt is vagy biztosan.
– Az én hazám a menés. Adjatok hálát a Magasságosnak.
Elindult.
Az asszony utána szaladt a zavarában fölkapott szalonna darabbal, és egy birkabőrrel. Alig lehetett elhessenteni.
*
Salamon a folyó kanyarulatán túl magára maradt. Képtelen volt lépni és hallgatni, a hála majd szétrepesztette a szívét. Leginkább szökdécselnie kellett volna az örömtől, és rikoltozni, mert a kislány meggyógyult, hanem akkor a jónép félreértené a Szentháromság dicsőségét. Azt hinné, hogy csoda történt, hogy az Úr helyettünk elvégzett valamit, s mi föl vagyunk mentve! Pedig hatalmasat tett, szeretett, megint megáldotta Piroska szüleit, és újra adott nekem egy országot, ezt a Piroskát, aki úgy az enyém, ahogy Józsefé a kicsi Jézus, és nem is látom soha többé.
Micsoda kincs, micsoda hatalom!
Levetette magát a partra, a sásba, és sírt: Én uram, én Istenem!
***
Ott kell folytatnunk, hogy a Hosszú egyenesen[5]is hosszú, meg görbén is: a Hadásvány vize majdnem teljes kört ír le az Óváros körül – legalábbis manapság. Az eredeti római őrtorony még félszigeten állt, majd a Salamon-kori Óváros szigetre került, mert a kanyart átvágták a tóvájók. A középkor múltával azonban városfal egy darabja a hozzá ragasztott házakkal együtt beledőlt a vízbe.[6] Ezzel megszűnt a kényelmes lögybölődés a mederben, s a víz a mai Malomfokon[7]keresztül utat vágott magának Hímesmező felé.[8] Így lett a szigetből újra félsziget, mondhatjuk úgy is, földöböl.
Annyi bizonyos, hogy az ásvány név a meder mesterséges létrehozására utal. Helynevek és régi oklevelek tanúskodása szerint a magyarok már ezer évvel ezelőtt kiterjedt és átgondolt vízgazdálkodással terelgették az árvizeket, bennük az ívni vágyó halakat, majd marasztalták utóbbiakat tágasabb tavakban, hogy a nagyvíz visszabocsátása után, finomra főjenek a bográcsokban.
Bizonyára csak a fal körüli részt vájták ki a régi erődítők, de a Hadásvány név idővel kiterjedt az egész folyócskára, melynek környékét, pontosabban a jobb partját, a – „budait,” hogy mutassunk fityiszt a fővárosnak – Alattságnak kezdték nevezni, noha az Óváros alig feküdt magasabban, de a városfal, a templomtornyok, meg a főtér körüli polgárházak mind kihúzták magukat, az alattságiak pedig földszintesen hasaltak a Hadásvány túloldalán, akár a csigák a réten.
Egy darabig! Amíg a fejlődés el nem hozta a városba önmagát, s hóna alatt a panelt, meg újabban a tornyocskás, manzárdos lakóparkot. Legújabban pedig az Emlékhivatalt telepítette a hajdani Salamon Király Múzeum helyére.
De mégsem a történelem, a táj és az alattsági Kultúrház vagy az óvárosi Czuczor Gergely-Hunfalvy Pál Gimnázium, netán a Cukididi adták Hosszúalattság valódi nevezetességét, hanem az olyasféle jelenetek, mint amely történetünk kezdetén – ha egyáltalán létezik ilyen – egy kora reggeli órán megrendítette a városban turistáskodó Tóth házaspárt.
Az autóbusz ablakából ötvenes, talán még természetesen szőke férfira lettek figyelmesek, aki mikrósütőt cipelt. Szandálját meztelen lábán hordta, nadrágja, inge lenvászon.[9] Olyasféle, amilyent manapság leginkább múzeumban lehet látni. Ahogy a megállóban elsietett mellettük a jármű első ajtajához, hátulról, háromnegyedprofilból kivehették sasorrának ívét, hetyke fél bajuszát, sőt talán ecsetszakállát is, amelynek szőkéjébe mintha ősz szálak keveredtek volna. Lazán és gyöngéden, ahogy az október végi ökörnyál akad belénk. Nekik szembe, a rokkantülésre telepedett. Nos, közelről egészen másmilyennek mutatkozott: amolyan takarítónőforma asszonyságnak, nem is gyolcs inget viselt, hanem piros-fehér virágocskákkal meghintett kék otthonkát. A mikrósütő közelről macska-hordozkának bizonyult, benne zöldes leguán pislogott lustán. Bajusz-szakáll sehol, ám sasorr, az igen! És fölötte az éles ragadozó tekintet.
Véletlen-e hogy a Köztársasági Legfelsőbb Emlékbizottság (KEB) Első Emlékbiztosa éppen itt, e közigazgatásilag és gazdaságilag huszadrangú helyen állított föl különleges Emlékhivatalt, élén nem akárkivel, hanem Rendkívüli és Meghatalmazott Főemlékbiztossal?
[1] Részlet Cz. G. Hosszúalattság c. készülő regényéből.
[2] Miért emlékezne az után, hogy a XX. század fölgyorsult idejében egyszerűen kihagyták számos megszokott helyéről, így a Hosszú és az Alattság közül is, ahol oly szép évtizedeket töltött?
[3] Salamon bátai zarándoklata olvasható Cz. G. Tündérfalva c. regénykertjének A Szent Vér c. fejezetében. 135. oldal. Maga a Salamon regény pedig, tudjuk, külön mű: Aranykapu a címe.
[4] A módszer elvét használták a téli folyóátkelésekhez: a vékony jégre szalmát szórtak, meglocsolták, másnap ismét, egészen addig, amíg el nem bírta a szekeret, a sereget. Manapság az üvegszálas poliészter hajótesteket, a vasbeton házakat építik ilyesféleképpen.
[5] A régi helybéliek nem látták előre, hogy a magyarban a g és a gy hangok közt nem lészen átjárás a hunfalvysta nyelvtudomány haladott, anticzuczorista álláspontja szerint. Így eshetett, hogy a hajdani jegyző, midőn 1843-ban úti levelet állított ki bizonyos Bóli János hosszú-alattsági lakosnak, hogy háborítatlanul, s gyanúsítgatások nélkül kereshesse elkótorgott, vagy netán ellopott csillagos homlokú pej lovát, azt írta, hogy nevezett Bóli János nem rosszban sántikál, mert „tisztösségös embör,” aki „igenyös úton jár.”
[6] Nem csak magától: Köprüli Musztafa nagyvezír híres francia tüzérségének szakszerű munkája következtében is.
[7] Nem kutatjuk, hogy mi lehetett a Malomárok neve a malom építése előtt.
[8] Ahol is elsodorta a nagyvezírnek a győzelmi mámortól mélyen alvó seregét a híres francia tüzérséggel együtt.
[9] „Gyócs az üngöm, gyócs a gatyám,/ Sári hugom vigyáz reám.”
2009-06-17