Novellák

Aki feküdt már kórházban, az sem ismeri igazából ezt a különös, semmihez sem hasonlítható világot. A betegek hevernek ágyukban, szenvednek, sőt, sokan túlszenvednek, mert az ő betegségük bizony fájdalmasabb a többiekénél. Százszor gyötrőbb, kínosabb és reménytelenebb. Elmesélték már ezerszer, mindenki mindenkinek, de nem árt ismételni, hadd tudják jobban. Kussoljanak és ne a vacak szamárköhögésükkel öljék a társaikat. Ezt az erélyesebbek rendre ki is nyilvánították: a te tüdőgyuszid semmi az enyémhez képest, édesem!
A közlekedés megkönnyítése és más egyéb szempontok miatt a nővérek nyitva tartották a kétszemélyes kórtermek, azaz betegszobák ajtaját. Az egész belosztály bekapcsolódhatott a közéletbe – kivéve a hivatal embereit, a nővéreket és az orvosnőket.
Általában ez a jelentéktelen magánügyekre szorult hang töltötte be a kórtermeket, amíg meg nem érkezett az ebéd. Az áhított ebéd. Illethető nyelvre álló más nevekkel is, de a lényege mindig tökfőzelék volt.
Vagyis hát…
Amikor elterjedt a hír, hogy megérkezett a tökfőzelék, akkor – miként a tábláról letörli az okos példákat meg a zagyva firkákat a szivacs – mintegy varázsütésre elhallgattak a női kórszobákban nyavalygó asszonyok, mert ők vitték a társalgás alaphangját, és a csonkabonkákból, gyomorsüllyedésesekből, lázasokból hirtelen fiatal menyecskék teremtek, akik lélekben konyhatündérekké változtak, és kipattantak betegágyukból. A vetélkedés éles hangütése átváltott bársonyos társalgássá, hiszen a tökfőzelék ilyesféle állagú, sőt, selymes, mi több, légies – önmagában is, de leginkább a kapor illatától. Mindenki tudja, hogy kétféle kapor létezik. Az egyik embereket jelent, mégpedig egy amazonasi indián törzs fiait, akik arról nevezetesek, hogy az őserdejüket irtó fatolvajokat megverik, és teherautójukat elégetik. Ez is lehetne holmi konyhaművelet, ha a járművet „megsütnék”, s nem pedig rituális tűzáldozat során hamvasztanák el. Ők ezt teszik. Ráadásul e törzs nevét ka’pornak írják latin betűkkel.
A nálunk ismertebb kapor tündérnövény. A tündérnövények általában ritkán barnák, míg a ka’porok kivétel nélkül azok. A kerti kaprok leginkább zöldek, de mindnek fölött illatosak. Alatt inkább, mert ahogy például a rózsa, vagy a szekfű tolakodó, sőt, erőszakos, mondhatni durva szagot terjeszt maga körül, a kapor éppen csak kapor. Illata akkor érvényesül igazán, amikor magát a növény cérnalevélkéjét is bekapja, sőt, szétrágja az ember.
Már éppen ezt fejtegette valamelyik asszonyság, amikor két szobával odébb valaki közbeszólt: ebben kevés rágnivaló akad!
Ekkor elszabadult a… nem a pokol, hanem a tökfőzelék! A valódi! A kórházi szakács főztje lehet akármilyen hitvány, kit érdekel!? A tökfőzeléket, mint olyant, ugyan nem!
Eleinte hallatszott némi sercegés, amint ráömlött a lázak, a fájdalmak, a görcsök, vagyis a szenvedések pokoltüzére. Az alvilág ördögfattyú-hada naná, hogy erőlködött, de hiába, mert a tökfőzelék visszahozta a lelkekbe a régi szép, ifjonti tökhámozások, reszelések, párolások ízét és illatát, meg a habarásokét! Tejföllel? Tejszínnel? Bizony akadtak nézeteltérések e ponton, sőt a fokhagymát, meg az őrölt paprikát illetően is, mert vajon csak leheletnyi illik bele, vagy legalább egy gerezddel tányéronként? A paprika csak piros legyen vagy erős is?Mehet bele friss zöld, csípős, karikákra vágva?Még élénkebben víttak a nézetek a feltét mibenlétét illetően: tükörtojás? Sült hús? Kolbászkarikák? Pirított szalonna kockára vágva, vagy csak behasogatva ám egyben sütve, sőt, a zsírját is használva! Vagy: semmi husadék? A tökfőzelék maga? Vagy mégse, mert a magyar ember étele nem ebéd kenyér nélkül? Leheletnyi zsíron pirított kenyérkockák – inkább zsömlekockák? – jöhetnek?
S hozzá az egyéni előadásmódok: lábosban? Fazékban? Födő alatt, na, jó, de meddig? Az egyik szobában szekta alakult, a tökhéjpörkölt tiszteletére. De erről egyelőre – hallga!
Láthatjuk, hogy egy olyan nép, amely milliónyi szót használ, úgy, hogy a nemzet valamennyi tagja érti őket, a tökfőzelék-kérdésben is ugyanennyi megoldást talál, ám a közös nevezőt is keresi. És megleli, mert minden különbözőség elsimult, amikor megjelent a társalgásban, igen, a társalgásban és a különbözőnézetek ellenére – nem vitában! – a tökfőzelék koronája, a kapor!
A kapor – miként József Attila versében az emlékezés – békévé oldotta az ellentéteket, mert mint föntebb fölmerült már: a kapor és tök együtt két tündérnövény!