Nyelvédesanyánk

Kik, hogyan és mikor foglaltak hont a Kárpát medencében bő ezer évvel ezelőtt? Kérdezi Szentkatolnai Bálint Gábor 1901-ben megjelent, A honfoglalás revíziója c. könyvében.
Kérdéseit meg is válaszolja. Ám még a mai iskolai tananyagok is – keletkezésük pillanatában – elavult válaszokat ismételgetnek. Nagyjából úgy, ahogy százvalahány éve tették –– noha azóta elég sok víz lefolyt a Dunán.
Föltalálódott a genetika tudománya, ami számos, egymástól független, természettudományos – itt: ideológia-mentes – eszközzel és módszerrel, sorozatos vizsgálatokkal kiderítette, hogy a finnugorok és köztünk az elméletileg föltételezett néprokonság nem áll fönn. Más szóval ez azt jelenti, hogy: sosem voltunk „egy nép” ivadékai, miként azt ma is írják kulcshelyeken: „Volt egy nép...”
Azok hangoztatják ezt az állítást, kik erre az egy szem ötletre életművüket építették, most pedig az omladozás láttán égre-földre esküdöznek, hogy ők ilyet soha nem mondtak, mindössze nyelvi rokonságot emlegetettek...
Tudjuk – ők is, mi is –, hogy nem így volt. Ma sincs így. Összeomlott a XIX. század második felében szerkesztett hipotézis, miszerint a magyarság finnugor eredetű volna? Ugyan! Helyébe szökkent a „nyelvi leszármazás” ötlete, miszerint szomszédolás közben rájöttünk, hogy a miénknél mennyivel kifinomultabb, érzékletesebb, gazdagabb a kőkorban toporgó finnugor népecskék beszéde! Nosza, gyorsan eltanultunk ettől a csoporttól kétszáz szót, egy másiktól a felét, amattól a kétszeresét – és így tovább, a magunkét meg szemétbe vágtuk. Még egy pirinyó szavacska se maradt belőle. Lehet, hogy nem is létezett, némán iparkodtunk fémekkel, állatokkal, távolsági kereskedelemmel, kocsi készítéssel, falvak, erődvárosok építésével...
*
Mi tagadás, részletes indoklást igényelne, hogy az összes finnugor nép miként lehetett egyszerre a nyelvmesterünk? Az is, amelyikkel csak elvétve találkozhattunk, például az egymástól ezer mérföldekre élő lapp vagy a ket? Vagy csak valamelyik? Miért éppen az? Mikor, hol, miért és hogyan történt a dolog? Kínos mellékkérdések is emelgetik az ujjukat. Például arra kíváncsiak, hogy miért került sor ilyesmire? A kőkor ide vagy oda, a finnugorok talán olyan társadalmi, kulturális, politikai magaslatról tekintettek ránk, ami értékesebbé, kívánatosabbá emelte nyelvüket a miénknél? Annak ellenére is, hogy fogalmuk sem lehetett azokról a dolgokról, ügyekről és eszmékről, amikkel őseink akkoriban foglalkoztak, ők pedig sosem találkoztak velük?
A választ nem tudjuk. A finnugor térség zömét ugyanis a középkorig elkerülték az ún. történelmi események meg az írásbeliség. Ami nem akadt útjukba, annak persze nevet sem adhattak, ami pedig eléjük került, azt nem írhatták le.
*
Ismeretes, hogy az Urál környékiek még a XIX. sz. végén is kitartottak a maguk családi keretei közt zajló halász-vadász-gyűjtögető életmódjuk mellett. Államalkotással csak ekkoriban próbálkoztak, de egyedül a Baltikumban jártak sikerrel. „Hadjárataik” néhány kemény legény vitézkedését jelentették. Fejedelmeik egy-egy halászfalun uralkodtak. Írásuk sem volt, ilyenformán nem maradtak följegyzéseik, nyelvemlékeik tehát egyáltalán nincsenek, vagyis hiányzanak az adatok, melyek a tan hitelét tárgyalhatóvá tennék.
A legkomolyabb finn nyelvemlék a komiké, akik Jézus hitére tértek, és néhány keresztény vallási iratot lefordítottak saját nyelvükre a középkor végén. Ezeket magyarította a nyelvzseni Vászolyi Erik, akit egy ifjonti csíny miatt emigrációba kényszerítettek. Vászolyi Ausztráliában az ottani bennszülött nyelvek világhírű kutatója lett. Utolsó idejében kitört belőle az igazság. A kórházban, pár héttel halála előtt, a következőket mondta feleségének: "Anyám, nagyon figyelj, mondani akarok neked valamit. A magyar nyelv olyan, mint a baszk. Teljesen egyedülálló. Nekünk nincsenek nyelvrokonaink. De ne mondd el senkinek." (A család barátja, Adorján András nk. sakk-nagymester, világbajnok-jelölt szíves közlése.)
Az ember utolsó idejében fölmondja taktikai megalkuvásait...
*
Az orosz tudósok föltárta Szintasta-andronovói kultúra, melyet őseink még a bronzkorban alapítottak a III-II. évezred fordulóján a Dél-Ural térségében, gazdag régészeti anyagot hagyományozott ránk. Lásd: Szintasta kultúra, erődvárosok, bányák, stb. Minderről kimerítően írt Z. Tóth Csaba és több más tudósunk.
A legrégebbi, kb. Kr. e. 2000-re keltezett küllős harci szekeret Szintasta mellett egy halomsírban találták. Úgy nézhetett ki, ahogy a leletről készült rajz mutatja. Ilyesféle az akkori Európában nemigen létezett, Tán csak Budakalászon. Tán mondani sem kell, hogy a kocsinak mekkora katonai-hadászati, közlekedési, gazdasági, sőt, szellemi jelentősége volt.

Szerénytelenségem Nyelvédesanyánk, Szabir titok, Nyelvünk aranyágya, és más könyveiben tett közzé számos adatot – szöveget és képet – ősműveltségünk e szakaszáról. Azért kell szakaszról beszélni, mert eleink az imént említett időben nem előzmények nélkül, hanem fejlett bronzkorinak nevezett műveltség birtokában és annak eszközeivel alkották tárgyaikat, lakhelyeiket, tehát környezetükhöz képest toronymagasról indították az orosz régészek által szintasta-andronovóinak nevezett kultúrát. Szellemi kincseiket a jelek szerint „délről” hozták, valószínűleg a Kaukázus térségéből, de oda is mentek valahonnan...
*
Az MTI 2013. augusztus 20-i jelentése szerint, a Türk Attila vezette magyar ásatás számos, igen értékes honfoglalás-kori leletet tárt föl az Ural átjárójától keletre az Uelgi tó melletti temetőben. Annak ellenére, hogy a sírokat a rablók már derekasan fosztogatták.

A finnugorok sosem jutottak el a fémművességnek erre a szintjére. Ez kitűnik a kovácsok istenítéséből is.
Sajnos, az utóbbi években semmi hír nem érkezett a kutatás folytatásáról.
*
Összefoglalva a lényeget: az I. évezred végén a későbbi honfoglalók, a térségbeli finnugor kultúrától minden szempontból különböző, azt messze fölülmúló gazdasággal, iparral és művészettel bírtak, aminek szerves folytatása föllelhető az Árpádok nemzedékének tárgyi hagyatékában. Sokatmondó, hogy az andronovói kultúra alig hatott a tágabb térségben élő finnugorokra. Csak föltétezhető, hogy tán azért nem, mert a szabirok nem gyarmatosították őket. Talán mindkét fél átugorhatatlannak vélte a köztük lévő kulturális szakadékot?
A Finnország északi csücskétől a Tisza alsó folyásáig elterjedt ún. szabir, vagy „csud” – csudálatos? – gerendavázas földvárak, inkább támaszpontjai lehettek a szabir-magyar kereskedőknek, s nem pedig katonai-politikai megszállás központjai. Nyilvánvaló, hogy a finnugor csoportok aligha tudták beilleszteni a maguk vándor halász, vadász gyűjtögető életrendjébe a szabir javak készítését, javítását, forgalmazását.
*
Az Ural déli térségének nem finnugor nyelvű. hanem szabarnak-szabirnak mondott lakói, alkotói inkább Európa délebbi és nyugatabbi tájainak üzleti vérkeringésébe kapcsolódtak be. Bizonyára járták az észak-déli kereskedelem fő útját, a Borostyán utat. Útjuk végállomását , Claudius császár colonia rangra emelte Kr. u. 43-ban – a róluk vett Savaria néven. A Savaria – Szabaria összefüggés aligha cáfolható. A római birodalomban colonia a legmagasabb városi rangot jelentette önkormányzattal, lakói római polgárjoggal bírtak, stb.
A történelmi Magyarország területén kb. negyven szabar, szabir, szabar, zobor stb. hangzású helynév található. Egyikük a mai Pannonhalma előd-faluja lehetett...
*
Az egyik legkorábbi magyar írásemléket a Környe melletti VI-VII. században használt avarkori temető 60. sz. sírjában lelték. Ez egy csontból készült íjmarkolat lemez, melynek rótt fölirata Hosszú Gábor Rovásatlaszában (Bp. 2013. 29. old.) is látható. A szerző szerint a 13 betű közül az utolsó négy – jobbról balra haladó olvasással – jelentése egyelőre az erős kopás miatt bizonytalan. Hosszú olvasata: „te íjat lövesd nyíllal ellen!” E sorok írója a harmadik szót: lövesd, inkább löveld-nek véli: „te íjat löveld nyíllal ellen (…). Akár lövesd, akár löveld, netán lövelld, a fölirat íjászok, mégpedig írástudó magyar íjászok nyílpárbajáról szól! A kopott és megfejtetlen utolsó négy betűt jelzi a négy pont.
Így, csonkaságában is roppant jelentős ez az emlék, mivel a magyar népi írásbeliség tanúja a honfoglalás előtti (!) időkből. Az egy évszázaddal fiatalabb Szarvasi tűtartó, a honfoglalás körüli nagymácsédi kereszt, meg a bodrogbűi fúvóka föliratával együtt! A korabeli Európában a papokon kívül szinte senki sem ismerte a betűvetést. A hír szerint Nagy Károly szerette volna megtanulni, de nem sikerült neki.
E tekintetben sokat mondó a Nagyszentmiklósi kincs tárgyain látható, s különféle korokból eredő magyar és türk írás. Ennek java az alkotó ötvösöktől való, de a gyönyörű edényeken látható és olvasható a borközi állapotba került nagyúri vendégek keze és esze nyoma is. Bármit is karcoltak, fontos emlék!
*
A szabirok nemcsak a Borostyán úton közlekedtek áruikkal. Eljártak a kincses Kaukázusba és a Fekete tengerhez, meg Bizáncba. Erről tudósít Iordanes Geticájának 37. fejezetében. Útjukon odafelé elsősorban nemes prémeket – nyest, coboly, hermelin, stb. – szállítottak.
*
Itt fönnforgó népnevünket Szentkatolnai Bálint Gábor hetvennél többször említi A honfoglalás revíziója c. könyvében – a forrásokat követve szabir, szapeir, szabar, saba stb. alakokban. Bálint nyelvi alapon föltételezi, hogy a sok szenvedést túlélt kabard nép magyar maradék. Az 1895-ös Zichy-expedíció tagjaként nyelvüket megtanulta, leírta, földolgozta Lexicon cabardico-hungarico-latinum címen. Az ügy híre elérte a budapesti hivatalosságot is. Az Akadémia rögtön küldöttséget menesztett az expedíció után, és eredménnyel járt. Magas kitüntetés ígéretével rábírta a kutatás abbahagyására Zichy Jenőt. A gróf elfogadta a rendjelet, és társaival Belső-Ázsiába vonult.
Bálint Gábor ellenben kitartott. Folytatta kutatását, majd hazatért és művét Kolozsvárott kiadta 1904-ben. A kis könyv kereskedelmi forgalomban nem létezik, de a Széchenyi Könyvtár borsos díj ellenében készít róla másolatot. Ez sem kevés... Más részletekről lásd Szabó Géza: Az első Zichy-expedíció (Élet és Tudomány, 2016/29)
*
A szabarok Szabariában, azaz Szibériában, a ma már világhírű erődvárosokban és az ezek közé, tehát védett helyre épített falvakban éltek. Itt nemigen akadtak ellenségeik, az akkori világtörténelem java délebbre és nyugatabbra viharzott. Bizonyára kapcsolatban álltak a hunokkal, avarokkal, s némely csoportjaik tán részt is vettek ezek hadműveleteiben. Saját államot is szerveztek a Kuma völgyétől a Kaukázusig. (L.: Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája. Gyertyán országa Bp., 1942.) Bendefy mérnöki alapossággal hitelesíti művét egykorú adatokkal, leírásokkal, köztük két korabeli pápai levéllel és egy arab útirajzzal. Bővebben l.: Cz. G.: Szabír titok, Cz. Simon Könyvek Bp.
Z. Tóth Csaba óriási szabir-magyar adattömeget gyűjtött középkori forrásokból. Kutatásaiból kirajzolódik, hogy a szabirok nemcsak megtelepedtek az Ural-Kaukázus tengely mentén, hanem fontos szerepet játszottak Szabáriától Perzsiáig és még azon is túl…
*
Ibn Batuta, a híres arab utazó, (XIV. sz.) alapos és színes leírást hagyott ránk a kumagyariai hitélettől és gazdálkodástól a népélet apróságaiig: vásár, étkezés, ruházkodás, stb. Beszámolójának külön érdekessége, hogy a környező muzulmán világhoz képest a magyar nők részt vettek a nyilvános életben, fátyol nélkül jártak, és a férfiak tisztelték őket. E tény talán bepillantást enged a kumagyarok világán keresztül a mi őseink életfölfogásába is.
*
Kumagyariával Timur Lenk, az ország mongol hűbérura végzett. Fővárosát, Magyart, (Mazsar, Madjar; most: Budjonovszk) 1396 januárjában elpusztította. Romjai ma is föllelhetők a Kuma folyó mellett. Népe maradékát, vagy annak egy részét nevezték később és mostanáig adige-kabardnak. Sz. Bálint Gábor a legközelebbi rokonainknak tartotta őket. Történelmük eseményeiből, szokásaikról is rengeteg adatot bányászott elő. Köztük olyanokat is, melyeknek magyar kapcsolata máig kimutatható.
Véleményét tárgyi leletek is támogatják. M. Lezsák Gabriella régész a közelmúltban többször kutatott a Kaukázus térségében, s arról számolt be, hogy az ottani múzeumokban hemzsegnek középkori, magyarnak is vélhető tárgyak. Ásni sem kell, csak körülnézni a polcokon, vizsgálódni raktárakban, elemezni a látottakat.
Legnagyobb nyelvészünk, Sz. Bálint Gábor említett műve a könyvesboltokba természetesen nem juthatott el, de tanulmányozható a Széchenyi Könyvtárban, ahol díj ellenében lenyomatot is készítenek róla. Ki-ki megállapíthatja belőle, hogy valóban nyelvrokonaink-e az adige kabardok, más néven a cserkeszek?
*
Érdemes volna utána nézni, hogy az adige kabardok és köztünk van-e vérségi – genetikai – kapcsolat? S ha igen, milyen? Vannak-e nyelvemlékeik? Milyenek? Mai nyelvük mennyit változott a XIX. századihoz és az akkori magyarhoz képest? Meséik, dalaik, mondáik kapcsolódnak-e a miéinkhez? Miféle „magyaros” tárgyak hevernek földolgozatlanul az Észak-Kaukázus környéki múzeumokban? Az összehasonlító népzene-tudomány jelesei: Agócs Gergely, Juhász Zoltán, Sipos János és mások éppenséggel a magyar népzene V. ágát vélték fölfedezni a ma török nyelvű szöveggel kísért helyi népzenében. Mire emlékeznek meséik-mondáik, konyhájuk, ruházkodásuk, vigalmi és temetési szokásaik? Mi lett azokkal, akik kivándoroltak Törökországba? Bartók még gyűjtött náluk, de azóta nem hallani róluk.
És így tovább.
*
Az adatszegény finnugor kapcsolatból már minden lehetségest és lehetetlent kifacsartak tudósaink. Ha valaki föl merné tenni a kérdést, hogy mit rejt számunkra a Kaukázus és vidéke, az vajon ma is úgy járna, mint Szentkatolnai Bálint Gábor, a valaha élt legnagyobb magyar nyelvész?