Nyelvédesanyánk

 

Vajon létezik-e magyar észjárás? A kérdés hallatán sokan „politikailag korrekten” összeborzonganak, s fajelméletet kiáltanak, szerénységem megpróbált utána nézni.

A XX. században a magyarok meghatározó szerepet játszottak Amerika fejlődésében Hollywoodtól az ennél „sokkal ártalmatlanabb atombomba” megteremtéséig – írta Norman Macrea, az Economist főszerkesztője. A Los Alamosban dolgozó magyar atomfizikusokat marslakóknak nevezte Isaac Asimov, közéjük sorolva a nagy matematikus Neumann Jánost is. Milyen magyarok voltak, ők, ha zsidó ősöktől eredtek? Milyen zsidó volt a katolikus Neumann?

Mivoltuk nem „faj” volt, és nem „vallás”, hanem valami más?

A marslakók egyike, Teller Ede gyakran mondogatta, hogyha ő nem Ady Endre nyelvén tanul gondolkodni, akkor belőle legföljebb csak egy közepesnél valamivel jobb fizikatanár lett volna.

Milyen Ady Endre nyelve? Lírai és drámai, ellentéteket egybeszövő és láttató és kifejtő, hatalmas erejű képek áradata, miközben okos: mélyen megvilágítja az emberi gondokat. A magyar nyelv önmagában is erőteljes képisége Adynál megerősödik.

A kép olyan, akár a tölcsér, az egész szemhatár belékerül: a csók, a félig csókolt, a tűz, a hideg, a futás, a cél, az elérhetetlen… Naphosszat elmélkedhetünk erről az öt sorocskáról.

*

Karácsony Sándor híres könyvében, A magyar észjárásban három roppant fontos megállapításra jutott. 1. beszédünk szemléletes, 2. szemlélete mellérendelő, 3. hangzása ereszkedő. Észjárásunk tehát alapvetően nyelvi, s mint ilyen, független a származástól, függ viszont a nyelvben való otthonlét mélységétől.

Nézzük sorban.

 

A személetesség megfelel a már többször említett őskori analógiás, azaz rokonító, hasonlító gondolkodásnak.

A látás-logika tölcsérén keresztül minél messzebbre tekintünk, annál többet látunk. A fogalom dobozra hasonlít: amit fontosnak nyilvánít, azt beveszi, majd becsukódik, a többit kirekeszti. A nem B – határozta meg a formális logika lényegét Arisztotelész.

A rokonító gondolkodás a régibb. Arisztotelész mestere, Platón idea-tana a képi látás és a valóság viszonyának legszebb és legkeményebb leírása.[1] Emlékeztetőül: az őskori fölfogás szerint első az Egy, belőle erednek a számok, a számokból jönnek az ideák, azokból képek. Ezzel együtt a platóni dialógusokban Szókratész leggyakrabban a formális logika szillogizmusaival érvel.

A nyelvek különböző arányokban használnak képeket és fogalmakat. A magyar szavak gyökerei, a gyökök egy része már elhomályosult, de jobbára képek, melyek összekapcsolódva egész filmet vetítenek elénk – körmönfont, kerge. Hol lakik az ürge? Hogyan készült a rovásírás? Mit old meg a gondolkodás? Mit csinálnak a ragok?

A gyökök és jelentések finom változásaiban összefüggések szerves kapcsolatrendszere tárul föl, s állandó gondolattársításra, analógia-sorok áttekintésére késztet bennünket. Lássuk az ér gyököt: „Eredeti általános értelme: bizonyos téren, irányban valahová elhatás, jutás, folyás, menés, vagyis azon vonal, út, csatorna, melyen valamely test tovább halad, jut, foly, terjed.” (CzF). Így az ér gyökből ered az érint – értelem – érzelem – érték – érdek – értelmes – értelmetlen – érdekes – érvényes – ahány ellentét, annyi összefüggés?! Értelem és érzelem, ugyanazon gyökön terem? Állítólag szöges ellentétek, de mégis ennyire egyek? Magyarul tilos elválasztani, szembe állítani őket? Az értelmi és az érzelmi megközelítés együtt éri el a célt? Szép az, amit szeretünk?

Aki megért valamit, az rájön az értékére. Az ér „előhanggal: bér, vastaghangon ár, áru” – írja CzF. Az értésből következhet: hatni, hatás, hatalom, hatóság. Ért-het-ő. Szavunk volt már főnév, ige, most melléknévi igenév. Ér-t-het-ő-vé. Vá-vé, a ható ige után a válni, a létige lép a sorba. Az érintéstől léptünk az érzelem és az értelem egységéhez, pedzettük a hatalmat, s eljutottunk a létezésig, miközben végig valami csuda egyszerű dologról beszéltünk. Ahogy a szerelem megbizsergeti egész szervezetünket, úgy rezzen szavainkban a gyökrend minden íze.

*

Némelyik gyökből több száz szó sarjadzott, másfelől szinte nincs olyan fogalom, melyet ne tudnánk több szóval-képpel megvilágítani. Beszédünk és gondolkodásunk ily módon kétfelől, fogalmak és képek révén kapcsolódik össze, akár az összekulcsolt kéz. Kétségtelen, hogy a miénk a világ leggazdagabb nyelvei közé tartozik. Magyarra ugyanis a szinte a földkerekség minden műve lefordítható hibátlanul, olykor az eredetit fölülmúló szépséggel, legyen az rímes, időmértékes, szabad asszociációs szabad vers, vagy költői próza: Homérosz, Petrarca, James Joyce, Marcel Proust, Jerzy Andrzejewski, stb. Ámde a mi irodalmunk más nyelvekre bajosan ültethető át, mivel a mi képi gazdagságunk, játékosságunk, szavaink zenéje és a benne rejlő jelentésárnyalatok elvesznek ott, ahol az ilyesminek szűkebb a tere.[2]

Aki könyvből ismerkedik nyelvünkkel, az is bizonyára fölfigyel a magán- és mássalhangzók nagyjából arányos elhelyezkedésére. Nálunk nincsenek olyasféle hangzású mondatok, mint pl. a horvátban: „Na vrh brda vrba mrda.” Magyarul: „A hegytetőn fűzfa lengedez.”[3]

Mérhetetlenül gazdag szókincsünk bőségét hadd jelezze néhány szám: A helyváltoztatásra legalább 1216 szavunk van.[4] a beszélésre-közlésre vagy 450.[5] a szomorúra százhúsz, a bolondra kétszáznál több, az elhalálozás körülírására száznál több.[6] És ez nem keveseké! Nálunk – elvileg – nincsenek egy-két ezer szón tengődők: aki figyel, s akarja, az összes magyarosan képzett szavunkat-kifejezésünket megérti. Sőt, maga is gyárthat újakat. Iskolázottságától függetlenül. Még egyetlen hangocskából, az „és” kötőszóból rövidült „s”-ből is mi minden lehet! A székelyek közismerten „seznek.” Igen, seznek, mert nem „éseznek”, mint a magyarországiak, és nem is „eseznek”, mivel sem e, sem é nem segíti világra sissenni, sesegni beszédükben ezt a mássalhangzónyi kötőszót. Sezni ige, de a sezés főnév, a sező melléknévi igenév, vagy igei melléknév. Ám ha magyarországi ember székely beszédet utánoz, akkor bizony csak „sezkedik,” vagy „sezezik,” és művelete „sezkedés,” ő meg „sezkedő”. Lásd még: őzik, Magyarázat nélkül értjük őket, mert látjuk a gyökök hordozta képet. Egyetlen hangból keletkezett a béget, a hápog, a huhog, az ásít, a cöcög, a zúg, a zizeg, a bőg, a búg, a súg a susog, az utcasarki ká, a bélista, az ikszláb meg az ó, és még ezer. Köztük az eszik és az iszik[7]! Milyen érdekes, hogy ezek, a legelemibb testi szükséglet kielégítést jelentő szavak egy rugóra képződnek! Csak az e, pontosabban az ë és az i a különbség, a két jelentés is oly közel áll, hogy olykor összeborul: a csecsemő és a boci tejet eszik.

Értjük a régi kifejezéseket: gyepre fej, derűre ború, tökfej. Lássunk néhány minapi nyelvleleményt. Z bank csókosai kedvezményes kölcsönt kaptak. Szívat, Joghézag. Szinte látjuk a paragrafus lyukát. Éltes, mégis tüzes özvegyről mesélik: Ó, Rozi? Kovács Tibivel rúgja a paplant! Teri és Feri együtt kavar. Dezső a buszon kolbászol. Dudorka, mesélt új barátnőjéről egy rokon fiú. S rögtön megjelent előttünk a kedves…

Nálunk az egyik legsúlyosabb fogalmazási hiba a képzavar: „Az ellenség keze betette a lábát!” Például az angol ilyen versészeti kifejezést nem is ismer – Kodolányi Gyula szíves közlése. Ő nem csak jeles költő, de tanára is e művészetnek több amerikai egyetemen.

A gyap-gyep puhaság, lágyság. Gyapot, gyapjú, gyöp. Zsuzsi néni mondja Széken: kieresztettem a tyúkokat gyepelni. Aki látott már baromfit gyepelni, az tudja, mi történt Brigi hajával, amikor Aletta meggyepálta.

Regényben olvasom: „Anna léptei lepotyorásztak a lépcsőn.” A bűnözők „lepapírozták” a csalást, Z. „helyet fingott magának a buszon.” A már említett békásmegyeri hajléktalan, Ásó Jani mondta: „Gyuri olyan lassú, hogy menet közben meg lehetne operálni.” A nyelváruló újságírók asszisztense viszontzavaros alak a focimeccsen, de a partjelző, a vonalbíró, a határbíró kiléte azonnal nyilvánvaló. Egy tettestársuk szerint az UEFA-kupa kiscsapatai sorából kilóg a Manchester City. Fölfelé…

A magyar nyelvi szűkölködők önkéntesek.

 

Magyarul gondolkodni annyi, mint szabadon gondolkodni. Az előbbiekből kiderült, hogy szóalkotásunk a képiség jegyében szabad, sőt, korlátlan: minden nyelvtársunk azonnal érti friss leleményeinket.

Továbbá szabad a mondat szórendje. A szófajok határa pedig oly légies, hogy leginkább csak a nyelvtankönyv-írók tartják számon őket. A gyökökből a toldalékok szinte akadály nélkül teremhetnek bármilyen szófajt – akár többszörösen is. Igék ragozhatók főnévként, melléknevek és főnevek igeként. A nyelvtankönyv-szerzőket persze tisztelet illeti, mert bevezetnek bennünket idegen nyelvek szemléletmódjába, így megkönnyítik a nyelvtanulást. Bár ugyanekkora lelkesedéssel és alapossággal vezetnék be a tanítványaikat anyanyelvünk világába!

Nézzük! Fül: fülel, fülelő, füles, fülez, füleskedik; nyak: nyakal, nyakas, nyakaz, nyakló; bot: botor, botol, botlás, botor, botos, botoz; víz: vizez, vizes, vizel; nyel: nyal, nyelv, nyál, nyalafinta nyalifánt – köteteken át sorolhatnánk, hogy a toldalékok miként bűvölnek egy-egy gyökre különböző, roppant messze eső jelentéseket, és szavaink zenéjére miféle játékok építhetők. Némelyikük csak egy pillanatig él, amíg a helyzet a beszélők számára megvilágítja. De sebaj, egy-kettőre kitalálhatunk helyébe másikat.

*

Sokan azt állítják, hogy a kínai szorgalom titka az írás és az evőpálcika. Ugyanígy népünk leleményességének, sokféle tudományos eredményének, költői és drámai gondolkodásának alapja a magyar nyelv természete. Talán az anyatejjel belénk ivódott nyelvi szabadságból is következik egyéni leleményességünk, ami annyi magyart átsegített vészeken, a Gulágon vagy tudományos-technikai-művészi-sport útvesztőkön?

Innen való az egyénieskedésünk, politikai szabadságvágyunk? Kuruckodásunk? Én is vagyok olyan legény, mint Bartók, vagy Rákóczi – lásd a Nagyságos Fejedelem Emlékiratainak beszámolóit arról, hogy tisztjei, még a legjobb barát Bercsényi is rendszeresen megszegték parancsait. Innen eredhet tehetségeink módszeres meg-nem becsülése, sőt, példátlan üldözése, a kivagyiság és a fegyelmezetlenség, a testvérgyűlölet és az örökös pártoskodás?

 

A gyökrend és a rokonítás révén a magyar az egészet látja, a lényeget, s abból eredezteti-magyarázza a részeket. Tehát levezető, az idegen szavak kedvelőinek: deduktív.

„A magyar nyelv nyelvtani rendszere jóval szabadabb, ám egyszersmind bonyolultabb, mint például az angol és a német. Éppen azért szabadabb, mert deduktív logikájú, tehát az egységből halad a részek felé, de azért bonyolultabb, sőt kifinomultabb is a nyelvtani rendszere az induktív logikájú nyelveknél. Mert az egységből a részek felé tartó személet szétszedi, lebontja az egységet, és a részei közötti viszonyokat pontosan jelöli. Magyarra tehát az volna a legjobb jelölés, hogy elemző nyelv. A nyugati nyelvekben ez a folyamat éppen fordítva van.” – Írja Maleczki József nyelvész egy nekem küldött levelében.

A magyar nyelv belső észjárását nevezhetjük tehát lényeglátásnak, egységlogikának. Látás-logikának.

Kikerülhetetlen néhány ismétlés, de nem lehet elégszer ismételni, hogy beszédünk dallamát az értelem vezényli. A szóban az alapjelentést, az ideát hordozó első elem, tehát a gyök a lényeges, ezért esik rá a hangsúly. E látás-logika megfelel a deduktív, az elemző szemléletünknek, hiszen az élen álló gyök meghatározza az egész szócsalád alapjelentését, azt, ami a szálkában, a szalmában és a szálfában közös. Az oroszban pl. bárhol lehet a hangsúly, az olaszban az utolsó előtti tag kapja a nyomatékot.

A mondatban a mondanivalót hordozó szó kerül élre, függetlenül attól, hogy tárgy-e, alany-e, határozó-e, ami sok más nyelvben kijelöli a mondatban a szó helyét. Pista vizet iszik? Iszik vizet Pista? Vizet iszik Pista? S közben megtudunk egyet-mást erről a Pistáról, de nem keveset a róla szólóról!

A magyar népdal szerkezete ugyanez. Erőteljes, mondhatjuk transzcendens idea-láttatással indul, amelyet szinte ragként illeszkedő további képek egészítenek ki: „Édesanyám rózsafája,/ engem nyílott utoljára./ Bár sohase nyílott vóna, nyílott vóna,/ maradtam vóna bimbóba’ hateha.” A szöveg gondolatmenetének felel meg a dallam – szintén ereszkedő lejtésű a következő mondatig, zenei gondolatig.

Már mosolyogtunk azon a szétszerkesztő föltételezésen, miszerint beszélt és dalolt nyelvünk két különböző forrásból ered.

Nyelvünk levezető egységlogikája folytán beszélünk egyes számban a többes testrészekről – láb, fog, haj, szarva közt a tőgyét, csikorgatom a fogam, elereszti a füle mellett, szemet huny stb. Ugyanilyen szellemű a névhasználatunk, a keltezésünk, a leveleink címzése – az egészből tart a részek felé. Számolásunk is ilyen: tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tehát elöl a nagy egység, a tíz, utána kicsik. Latinul: undecim, duodecim, tredecim, tehát egy+tíz, kettő+tíz, három+tíz.

A magyar azt mondja: zsebemben, a francia: dans ma poche azaz: ben+enyém/nő+zseb. Tehát a francia hallgató először arról értesül, hogy valami, valahol belül van, utána arról, hogy ez a hely kié, milyen nemű, s csak a végén derül ki, hogy s kérdéses hely éppenséggel a zseb. A mi nyelvünkben először a dolog maga villan föl, s csak utána kerülnek sorra a részletek.

A magyar szükség esetén megkülönbözteti a hímeket a nőstényektől, a kancákat a ménektől, de nyelvileg nem, miért is tekintene valamilyen neműnek egy kabátot, egy lándzsát? Miért suvasztana egy nemiséggel összefüggő szót értelmével ellentétes neműek közé?

Mindezt minősíthetjük értelmi közlésívnek is.

 

Karácsony a mellérendelő személet lényegét az összetett mondatok szerkesztésében látja, ám ez további nyelvi jelenségekben is megmutatkozik.

Külön alpontot érdemel a már említett

 

„Ki az, aki tudja, hogy a születés és a halál, a keletkezés és az elmúlás egyetlen egységbe tartoznak? Az ilyen embert szeretném barátomnak!” – Olvassuk a Csuang ce bölcsességében. Nos, nyelvédesanyánk ilyen bölcs barát. Az imént láttuk, hogy az ellentétesnek kikiáltott értelem és érzelem egyazon ér gyökből ered. A rémületé, a rimánkodásé, a reményé is közös, meg a mulatságé és a mulandóságé, a hűvösé és a hevesé, a csattogé és a csitíté. A köz gyökből ered a közösség, amelyben egyek lehetünk, a közönyben viszont nem, a közép, melyben az ellentétek találkoznak, és a köz, amely elválaszt bennünket[8]. Etet és étet – táplál és megöl?  Népmesénkben az élet vize és halál vize nem a világ két átellenes sarkában, hanem egymás mellett fakad! A hős vigyáz arra, hogy külön kulacsba merje őket, miközben élő-haló vízről beszél! Erről további ikerszavunk is tud: él-hal. A szerelmes így fogad hűséget kedvesének: életemben-halálomban el nem hagylak. Vajon véletlen-e az öl, az ölelés meg az édes anyaöl szókegybecsendülése? Öl szavunkkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a halál a törökben ölüm (CzF.) Még különösebb, hogy az él-ni és hal-ni gyöke roppant közelinek látszik. Mintha az előbbi magas hangrendű párja volna az utóbbinak, miként az ez az az-nak… Lásd még: eleven – halovány… Korábban már említődött a h+él összetétel lehetősége. Kétségtelen, hogy az él és a hal között csak a „h” és a hangrendváltás a különbség. Az utolsó lehelet? Az eltávozott, a kilehelt élet, lélek.

Bánt szavunk regénykéjének szereplője a megbántott ember, maga a bántalom. Elkövetője a bántalmazó, és tette az ő bánata is, mert lehet, hogy már bánja bűnét, és jöhet a sírva-vígadás.

A hős persze hű és hív, de leginkább heves, amiremeghitten rímel a híves/hűvös…

Hív – küld ellentétpáris egység, hiszen a hivatással vitéznek, bírónak, költőnek küldetése is támad.

Az újabb – kamaszosan szertelen – fogalmazás gyakran él ilyesféle, ellentéteket egybevonó kifejezésekkel: rém rendes, iszonyúan szép, borzasztó jó, rettentő aranyos, szörnyen boldog stb. Mély összefüggésben nyelvünk szellemével…

Sokan idézgetik Hermész Triszmegisztosztól a Tabula Smaragdina egyik alapgondolatát: „ami fönt van, az van lent, és ami lent van, az van fönt is”. Mi ezt pólyás korunktól tudjuk, mert magas és a mély szavaink szellemi értelme azonos: „olyan mély, hogy magas nekem.” Ez a tudás a latinnak is sajátja, de nem tőlük vettük, mert ott egy szó, az „altus” jelenti mindkettőt, miként arra Frenyó Zoltán volt szíves fölhívni a figyelmemet. Ha már a latinnál tartunk: áldás és átok nálunk egy tőről fakad, Ciceróék sacer-nek hívták a szentet és az átkozottat. Lehetséges-e vajon, hogy az im-ád-kozni és az át-kozni szavak értelme a mélyben összefut?

Igazság-gazság. Egyetlen hangocska az eltérés, mégis, micsoda különbség!

Telik-múlik – ami telik, az épül, gyarapszik, de ami múlik az mállik, pusztul, mert minden, ami megtelik élettel, javakkal, örömökkel és bánattal, elmúlik. A kettő egy. Az ikerszavak bűvhadának egyik nagy varázslata az ellentétek egybefonása: esik-kel, sül-fő, sző-fon, él-hal, jön-megy, egyik-másik, Mind közös valamiben, itt veti hátát a másiknak, de kétfelé tekint. A kívül-belül, és a körülbelül egyaránt a kintet kapcsolja egybe a benttel. A körülbelül Moebius-szalag: midőn körüljárjuk, belülre kerülünk.

Az ez-az, az erre-arra, az itt-ott stb. kapu a közeli és a távoli között. De az is lehet, hogy több a kapunál, mivel kapocs is.

Őseink eszerint nem elmélkedtek külön az életről, külön a halálról, és a kettő viszonyáról, meg a föntebb említett ellentétek egységéről, hanem amikor akármelyiket kimondták, mindkettő megképlett bennük? Vagyis Nyelvédesanyánk maga a bölcsész?

Az ellentétek ilyesforma szerves összekapcsolódása vajon nem a panteisztikus „minden Egy” szemlélet nyelvi jelenlétéről tanúskodik-e? Arról, hogy csak az Egy valóság, minden egyéb – élet és halál – egyaránt káprázat. Az Egy föntebbelemzett matematikája nyelvi jelenlétének újabb nyomára bukkantunk, amely ismét elvezet Egyiptomba, Indiába, Püthagoraszhoz? Az „őskorba”?

Mint már említettük, ősi földműves tapasztalat – Jézus is utal rá –, hogy az elvetett mag pusztulása és az új élet keletkezése egységet alkot. Az őskori vallásokban gyakoriak a meghaló-föltámadó istenségek, akik a tenyészet-enyészet körforgását és egységét jelenítik meg. Elég talán az egyiptomi Oziriszt, a sumér Dumuzit, a görög Adóniszt sorolni. A kör tágítása végett említsük még az azték Föld-istennőt, Tlaltecuthtlit, aki fölfalja a holtakat, és világra hozza a születőket. Nem tudom, hogy a magyar látásmód eredete köthető-e szorosabban bármelyik hajdani hitvilághoz. Egyelőre azt vehetjük bizonyosnak, hogy természetvallási jellegű. Nem északi, hanem a mérsékelt és meleg égövből, a földművelés kultúrájából került nyelvünkbe. Mikor és hogyan? Belülről, kívülről? Egyelőre nincs további adatunk.

*

Az ikerszavak szinte minden szófajban otthonosak a mutatószóktól a határozókon és a névszókon át az igékig. Párok, amelyek kép, hangzás, humor, jelentés és ki tudja, még miszerint álltak egybe közös varázslatra.

Ősformák talán, hisz világszerte gyakoriak a bababeszédben. Már ki is mondtuk: baba, mama, papa, tata, cici, kaka, bibi, nyanya, néne, bibi, ajaj. Nyilván ősnyelviek, hiszen elemi életmegnyilvánulásokból származnak.

Gazdagabb, mélyebb, értelmi, hangulati esetleg bölcseleti tartalmú ikerszavak viszont számos nyelvben csak elvétve fordulnak elő. A szerbben például leginkább egy magyar eredetű költő gyermekverseiben…

A mi ikerszó vagyonunk páratlan. Szikszainé Nagy Irma[9] 2323 darabról tudott 1999-ben, de folyton keletkeznek a gyermeknyelvtől a költészetig. Weörestől való a kétszer kettős – netán négyes? – din don diridongó. Két friss példa: számcsigépcsi, lütyi-matyi. Ezek csak muzsikálnak, rím-ritmus játékkal mondják ugyanazt.

Hanem a már említett izeg-mozog egy olyan ikerszó csapat tagja, amely csak gyöknyelvben lehetséges. Ez a jelentést tovagördíti. A rontom-bontom-ban, vagy a tör-zúz-ban, az üt-vág-ban, két hangzásra különböző, de hasonló értelmű gyök fonódik össze. A már említett él-hal, esik-kel, tesz-vesz jellegűekben pedig éppenséggel ellentétes értelmek egyesülnek – rendelődnek egymás mellé!

A csili-csala Czuczornál csele-csala. Mai alakja talán Móra Ferenc Csilicsala Csalavári Csalavér című meséskönyvéből lépett elő. Milyen bölcs tömörséggel, közben pajkosan és muzsikálva mutat rá a talmi csillogás hamisságára! Bizony, csalandóak vagyunk!

A térül-fordul egyrészt a forgás ideáját idézi, másrészt a létesülését, a kiterjedését. Mintha a két idea közt kapcsolat volna. Bizony, népmeséink táltosai átbucskáznak a fejükön, tehát megfordulnak benső tengelyük körül, s így változnak át madárrá, paripává… Más esetben a forgás, azaz a megfordulás, a hátranézés elront, elpusztít valamit, minként az a szodomai Lótnéval történt.

A térül-fordul egyik gyökének hármas alakja, a ter, tér, tár könnyed ragjátéka: tároz, tárol, terel, terül, téres, tárul elvisz a területhez, a térséghez, a terpeszhez, a teríthez, a térfogathoz, a könyvtárhoz, a termethez, a terméshez, a tervhez, a teremtéshez, a Teremtőhöz, aki mindezt létrehozza.

A terep üres, de ha oda telepszik valaki, és telepet hoz létre, akkor megtölti. A téridő egységes szemléletéből következik, hogy a magyar nem csak a teret, az időt is telíti, tölti. Az pedig telik-múlik.

A ter-tér-tár bokra a ker-kör-karhoz hasonlóan roppant terjedelmes: több száz eleven hajtást termett, s természetesen fog teremni ezután is.

*

A magyar nyelv az előzőkből következően holisztikus, térháló-szemléletű. Szójáték, vagy több: a holisztikust hálószerűnek is mondhatjuk.

Lássunk példát.  

A fogalmi gondolkodás szerint pl. élni, enni, ölni, lakni, lélek, bűnhődés élesen elütő jelentések. Nézzük magyarul: élet és étel szavaink különbözni látszanak, ám jelentésük csaknem azonos: nem élek hússal, élés, éléskamra, stb. Feleségemmel és anyámmal élek – tehát velük lakom. Az étet változat pedig ölést jelent! A lak gyök eszerint otthont is jelent, ahol lakozom. A lakás majdnem olyan fontos, mint az élelem. Lakni ugyanaz, mint élni valahol, lakhatatlan az élhetetlen bolygó. Jóllakni annyi, mint eleget enni, esetleg lakmározni. Némelyik étel laktat, némelyik nem. A lakodalom a házasodási nászlakmározás – innen oldalra vágva számba vehetnénk olyan szavakat, mint nász, egybekelés, esküvő, stb.. Az otthon és a lakodalom közti összefüggésre mutat a régi nyelvhasználatunk „Én atyámnak házában sok lakodalmak vannak” (Müncheni kódex, Ján 14.2.) A XV. században a lakodalom tehát helyet, otthont is jelentett. Miután az ember lelkes lény, ezért a száz lakos száz léleknek is mondható.Szent István törvényei szerint a vallási előírások megszegői börtönben koplalással lakoltak. A rabok fenyítései közt máig szerepel a magánzárka kenyéren és vízen.

Lásd még a 12. sz. jegyzetet!

Ezt a viszonyrendszert legjobban térhálón ábrázolhatnánk, melyen látnánk az él-élvez-élelem-élet sort, majd ezek elágazásait, pl.: él – él vele – létezik, van – használ: kihasznál, fölhasznál, lehasznál, fölél, közösül,- élet→étel= búza, továbbá megétet! stb. Azután lakik, majd ugyanezt végigvenni a sor többi szavával, kikutatva az élvez, az élelem és a többi rokonságát. Visszatérvén a lakikhoz rögtön következnek az új gyök változatai: lyuk, luk, lék, majd ezek elágazásai, melyek áttekintését ismét az Olvasóra bízom. A lakikkal folytatva érkezem a lakás - lakozás – lelakik – belakik – lakmározik – lakodalom – lakol családhoz. Látható a lelakott és a belakott ház értelmének távolsága egymástól meg a lakmározástól, ugyanakkor a rokon értelmű társaik felé nyíló ösvény is. Egyszersmind az is kiderült már, hogy egymással alaki kapcsolatban nem lévő szók közt jelentés-megfelelések akadnak: közösül[10], lakás[11], eszik[12], stb. Midőn egyre távolabbi szóbokrokba kerülünk, nem hagyjuk el nyelvünk háromdimenziós hálóját, melynek minden csomója lám, többszörös összeköttetésben áll egymással. Látható, hogy a jelentések egy része a gyökökön, mint képeken keresztül áramlik különféle analógiás csatornákba, másika fogalmak értelmi összefüggései révén. És amikor „mintegy félhomályban átsuhan értelmünkön a szó másodlagos jelentése” (W. Heisenberg), a magyarban sokadlagos jelentése, akkor mind valami nyomot hagy ott, legkivált képzettársítások seregét indítja el. Lehetetlenség volna utána járni, de nincs kizárva, hogy egyetlen szó megpendítése az egész nyelv miriád szavát mozgásba hozza, miáltal magyarázatok tömkelegét kínálja a magyarul gondolkodónak.

E hálózatos nyelvi látásmód birtokában bölcselkedik Mari és Pista, s hiszi azt, hogy ő is tud annyit, mint bárki más, ezért aztán neki ne parancsoljon senki.[13]

 

A múlt század során a kvantumfizikában megkérdőjeleződött a newtoni mechanika fogalomkészlete és az arisztotelészi logika. Jött a relativitáselmélet, az okság régi elve fölborult, mindezt tetézte Heisenberg határozatlansági relációja, miszerint elvileg sem mérhető meg egyszerre egy részecske helye és lendülete tetszőleges pontossággal, a foton hol hullám, hol részecske tulajdonságait mutatja, és így tovább.

Új gondolkodásmódra volt szükség, amely az arisztotelészi alapokra épülő formális logika és a rokonító észjárás értékeit összekapcsolja. Ezt Tellerék otthon és Adytól megtanulták.

Ismeretes, hogy a gondolkodás agyunk két helyén, a jobb-, illetve a bal féltekében történik.

„A beszéd főleg bal féltekés, míg a jobb félteke néma, viszont jobban lát, sokkal többet tud a térmanipulációban. Digitális elven működik a bal félteke, a másik félteke analóg. – hallottuk Hámori József:[14] Mit tud az emberi agy? című előadásában a Mindentudás Egyetemén. A „digitális”, az erőteljesen fogalmivá vált nyelvek beszélőinél az egész folyamat döntően a bal féltekében zajlik. Ám a magyar nyelv képisége, levezető-elemző mivolta és analógiás természete erősen igényli a jobb féltekét.

A bal félteke inkább algebrikus, míg a jobb félteke geometrikus, hiszen ez a ’jobban’ látó félteke. A képzelőerő, kreativitás, muzikalitás jobb féltekés.” – Jobb féltekés gondolkodásunk erejét mutatja, hogy számos nyelvnek nincs annyi szava, ahány mesénk, adománk, táncunk és népdalunk van nekünk. – „Ám a zene komponálása (…) erőteljesen bal féltekés (…), mert az időérzés (…) csak a bal féltekében található meg. (…) A humorérzék, (…), a jobb félteke tulajdonsága. (…) Ha új dolgokat próbálunk kitalálni (…) a jobb félteke kialakít egy hipotézist, majd átküldi a bal féltekének, az raktározza, és (…) úgy dolgozik vele, mintha a sajátja lenne. A két félteke között tehát együttműködés van.” A magyar gondolkodás ily módon két féltekés! Az értelem balos, az érzelem jobbos, akár a fogalmi gondolkodás és a látás-logika, ám ez a szétválasztás egyszersmind összekapcsolódás is![15] E következtetést magánlevélben megerősítette Gulyás Balázs agykutató is – Stockholm, Karolinska Intézet, az MTA külső tagja.

A német és általában az európai filozófia csodálatos erőssége a hajszálpontos fogalomképzés- és alkalmazás. A fogalmak reflektorként világítanak a homályosra. Világítani mi is tudunk, de akad még valami a tarsolyunkban! Ide is illik Zsoldos Imre nyelvészprofesszor föntebb már idézett véleménye: „a legmagyarabb szó a magyaráz!” Mi ritka módon anyanyelvünket bocsátjuk a homályosra. Továbbá: egészség szavunk őrzi az őskori orvos-bölcseleti elképzelést, miszerint az egész-ség valójában a test-lélek-szellem, a gondolkodás szintjén a jobb és a bal félteke egysége. Ez a korszerű, holisztikus orvostudomány alapelve Az ilyesféle lazának látszó kifejezések: menti az irháját, könnyedek és mélyek, mert aki csak a bőrét menti, az lelkét elveszejti, hiszen elpucolt onnan, ahol ki kellett volna tartania.

Vagy: magyarul a gondolkodás a gonddal való foglalkozás! Ez a rendszer-elvű összefüggés erősen meglepte Heideggert, amikor valaki szóbahozta előtte a dolgot…

A magyar észjárásnak tehát biológiai alapja is van: a két féltekés gondolkodás.

*

A magyar filozófia a nyelv maga! Hegygerince az irodalom, különösképpen a népdal, a népmese és a költészet, élővilága a példátlan szóbőség. A mi nagy eszméltetőink írók és költők: Zrínyi, a zsoltárosok, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila, Weöres, Krúdy, Jókai, Hamvas.

Aki nem tanul népdalokat, s nem igen olvas anyanyelvünkön, az műveletlen lesz, akár a sivatag, s talán közepes fizikatanár sem válik belőle.

*

Hámori akadémikus figyelmeztet arra, hogy „A szűkre szabott logika gyakran téveszméken alapuló láncolat, ami inkább az »irracionális«, egyben holisztikus jobb félteke bizonyos előnyeit mutatja.” Tehát a bal-féltekés gondolkodás korlátos. Ámde ugyanez áll a jobbosra is. Talán ebből is fakad a magyar lélek sokat emlegetett szélsőségessége, gyakori érzelmessége, föl- föllobbanó szalmaláng természete, rajongása és dühös kiábrándulása: hol agyunk egyik felére bízzuk magunkat, hol a másikra. Művészi és politikai irányzatok alakultak eszerint – a magyar észjárás ellenére! Sokan érzik úgy, hogy vigyázó szemüket folyton az éppen fönnforgó Párizsra kell vetniük, feledve látó tehetségüket. Csoda-e, ha a végén ilyeneket adnak írásba: „a humán perszonalitás hermeneutikai kognitivitása.” Mások viszont azonnal és minden értelmi próba nélkül rajonganak bármiért, amiben holmi nemzeti délibábot látnak megképleni.

Ezért szenved népünk kétoldali történelemhamisítástól.

*

Az igazi magyar észjárás nem árvalányhaj és ingyom-bingyom, és nem is divat-izmus szerinti okostojáskodás, hanem különleges és hatalmas adottság.

Teller Ede, a marslakók, Ady, Krúdy, Mari néni meg Pista bácsi, szóval minden mélymagyar gondolkodási előnye a magyar észjárás képessége. Ennek lényege: párhuzamosan gondolkodni analógia és Arisztotelész szerint, azaz képekben és fogalmakban, két agyféltekénket együtt használni.

5a. egészből a részekre következtető (deduktív);

5b. rokonító (analogikus) – kapcsolatot teremt távoli jelentések között; egyben láttat ellentéteket, más szóval egységlogikában gondolkodik.

5d. az előbbiekből következően önmagában filozófia: magyaráz;

 

---