Nyelvédesanyánk

Kedves István, roppant értékes népvándorlás-könyveddel kapcsolatban engedj meg egy bíráló megjegyzést: elképesztően sok forrást tanulmányoztál. Nyilván ennek következménye, hogy kissé elsodor az adatok árja. Özönlenek innen, onnan, amonnan, ezrével, s közben a főág néha alámerül, sőt el is veszelődik… Nekem hiányzik pl. az Andronovó-szál elemzése. A honfoglalástól visszaszámolva bő 3 évezreddel korábban bukkant föl történelmünkben az Urál vidékén.
Ez azért fontos, mert ami az ugor kérdést illeti, mi tagadás, nem győzött meg a mai rokonság-elmélet.
Kezdjük genetikával. Már a 2000-ben kiadott Ornella Semino jelentés is arra jutott, hogy nincs magyar-fgr. néprokonság, majd az idén Neparáczki Endre és munkatársai – Szegedi Egyetem Genetikai Kutatóintézete – ugyanezt állapította meg négyszer annyi adat alapján, melyek ráadásul honfoglalóktól származtak, a karosi temetőkből. Tehát olyanoktól, akik közül néhányan talán még az előbbi őshazában születtek…
Fajrokonság nélküli nyelvrokonság elvileg lehetséges, talán, de hogyan? Van rá példa a világtörténelemben. Sokszor előfordult, hogy a leigázottak átvették a hódítók nyelvét. Például a kelta skótok, walesiek, írek az angolokét. Ezekben az esetekben a hódítók egyúttal hatalmi-politikai és gazdasági szinten is magasabban álltak, ami kultúrájukat nem csak erőszakolta, de kívánatossá is tette. Ennek ellenére még ma is akadnak írül, skótul, walesiül beszélők…Miért? Lásd AranyJános: A walesi bárdok.
Az Andronovó-kultúra a Kr. e. III.-II. évezredben keletkezett az ugorok halász, vadász, gyűjtögető – egyszóval kőkori világában. Helyesebben annak a helyén. Nevét első lelőhelyéről, egy dél-uráli falucskáról kapta. Az oda érkezett lovas jövevényeket az uráli érclelőhelyek vonzották, elsősorban a réz meg az ón, ők ugyanis már a bronzkorban éltek. Ismerték a kor legnagyobb ipari titkát: miként kell a puha rezet és a még lágyabb ónt úgy vegyíteni, hogy acélkeménységű, rozsdaálló ötvözetet nyerjenek.
A bronz forradalmasította a földművelést, a hadviselést, a szerszámkészítést stb. Az Urál térségében nem volt ellenfelük.
Az ugorok nem kértek a műszaki haladásból: északabbra húzódtak előle a végtelen tajgában. Halat, vadat, erdei bogyókat mindenütt találtak bőven. Bizonyára vissza-visszajártak ezért-azért régi szülőföldjükre, csereberéltek ezt-azt, és ahogy az már lenni szokott, az újdonságok nevét is megszerezték. Bizonyára menő dolognak számított odahaza, ha valaki sajátjait a jövevények szavaival keverve hablatyolt, mi több, számolt, szóval igyekezett rájuk hasonlítani. Mucsaiasan hangzó angol beszéd példák ezrei igazolják e jelenség örökkévalóságát manapság Magyarország-külsőn.
De térjük vissza az ugorok és a szabir-magyarok viszonyára! Ilyen hatalmas civilizációs fölény esetén a tőlük évezredekkel elmaradottak nyelvét vették volna át a saját korukban élők? Megesett ez bárhol a világ szép története során? Ezért beszélnek ma szuahéliül az angolok Oxfordban?
Az iróniát félretéve inkább annak a valószínűsége óriási, hogy az andronovói szabirok nyelve hatott a finnugor népekére. Elsősorban az akkor a szomszédságukban nomadizáló ugorokéra – akiktől nyilvánvalóan nemes gereznákat csereberéltek, s vittek messze földre például Krím térségébe (Iordanes, 37.) meg a Baltikumba, sőt a Borostyánúton eljártak Sabariáig is…
Ezt azonban a hivatalos tan kizárja, mert nem a megismerés, hanem még mindig Alexander Bach ideológiája mozgatja. Ki hinné, hogy ennyire messze hat a tanítványok tanítványainak rontása…