Nyelvédesanyánk

Nem is sejtjük, mekkora a felelősségünk, kedves Attila! Pusztán azért, mert akadnak, akik értelmiséginek, vagyis értelmes embernek tartanak bennünket. Talán tévesen, de mégis úgy képzelik az illetők, hogy tőlünk kell tanácsot kérniük.
A világ ugyanis zavaros: nem tudjuk, mi, miért történik benne, az egyre iszonyatosabb események miféle rejtőzködő hatalmasságok érdekeit szolgálják, miért s honnan kerültek a közszereplők közé – művészektől államférfinőkig oly végtelenül csacska és hitvány alakok? Miért riogatják az emberiséget szakadatlanul rémekkel, robbantásokkal, világvégékkel és egyéb mészárlásokkal korra és nemre való tekintet nélkül? Kik és miért züllesztik-butítják a nekik kiszolgáltatott közönséget?
Kik?
Az amcsi irodalom- és filmiparosok?
De vajon szorulunk-e mi, magyarok baromság-behozatalra?
A 70-es évek közepén, vakmerő ifjú író koromban megkeresett Paál Zoltán ózdi vasmunkás Arvisura c. 89 oldalas kéziratával. Hártyapapírra gépelte, mert sok helyre kívánta eljuttatni. Tudtommal kapott belőle Ilyés Gyula és László Gyula is, no meg még sokan mások. Érdekes, hogy az az idő – állítólag – sokkal sötétebb volt a mainál – mégis kevesen mentek lépre.
Bevezetőjében Paál Zoltán emléket állított a kor Batman-jének, Szalaváré Tura hős szovjet ejtőernyős partizánnak, aki hamar elesett a németekkel vívott harcban, ám előtte átadta Paál Zoltánnak a magyar nyelven és magyar rovással falapokra írt kinyilatkoztatást, az Arvisurát. Magyarán őstörténetünket, amit feneketlen iszákjában hozott a manysik földjéről.
Hogy valójában mi érkezett Paál Zoltán dolgos kezéhez, mi nem, senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy e kinyilatkoztatott mű az idők folyamán egyre gyarapodott. Tán a szíriuszi posta jóvoltából. Van belőle az első változatot háromszor meghaladó méretű 271 oldalas gépelt példányom is. A legutóbbi kiadása már két vaskos kötetet tölt meg – nyilván az is eredeti. Hála egy amerikás magyarnak, aki fölkarolta az ügyet…
Paál Zoltán – bármi köze is legyen az irathoz –dobálózik a szíriuszi utazással, ahonnan az ős-ős-hunmagyarok jöttek, s hozták a pulit meg a delfint. Hajigálja az évezredeket, Kaltes anyót Szibériában, a medvetort Eurázsia-szerte, Ataisz szigetet a Csendes óceánban, az indiókat Dél-Amerikába veti, a sámánképzőt Mongóliába, ahová a középkorban rendszeresen el- elnyargalnak a jelöltek.
Friedrich Klára rovásírás tudósunk magyarellenes gúnyiratnak tartja az Arvisurát – a szó jelentése állítólag Igazszólás – és finnugrászszittya-beugratást sejt mögötte. Meg is nevezi néhány szóba jöhető nyelvészünket. Egy ilyen tréfa szerinte és mások szerint azért nem zárható ki, mivel az alig rontott finnugor mitológiai leírásokhoz képest hemzsegnek e műben a gyermeteg történelmi és földrajzi csacskaságok. Mintha szerzője jól ismerné az előbbiek irodalmát, kicsit népiesítené, majd szándékosan a béka segge alá tolná a nagy hangon előadott magyar történelmet, vagy éppen a kereszténységgel kapcsolatos álismereteket. A szerencsétlen magyar kultúráról nem is beszélve! Bizony, az kapja a legbőszebb püfölést, nyúzást, kéz- és lábkicsavarást, gerinctörést. Hogy jellemző példát mondjak, az Arvisura a legkiválóbb, a tökéletes magyar honleányokat következetesen rima-lányoknak nevezi. A rima, régiesen rimgyó, szó jelentése közismert…
Vakulj magyar!
Nem vádollak, kedves Attila, amiért bedőltél a Csalvisurának. Kerestél és ezt találtad. Sajnos, szomorú tény, hogy néhai Paál Zoltán nevének fölhasználásával azóta tömérdek magyart hülyítettek meg. Még egyetemi végzettségűeket is, ami iskolarendszerünk és közműveltségünk homályának bizonyítéka. Országszerte Arvisura körök alakultak, gyűléseznek, szektáskodnak – tömegek hűtik a lét,magolják és hiszik a semmit, meg az annál is rosszabbat.
Miközben volna tanulni- és tennivalónk tengernyi, hiszen népünk és Földünk életfönntartó erői valóban gyöngülnek, remegnek, szakadoznak.