Nyelvédesanyánk

Az utóbbi években – hála Istennek és László Gyula tanítványának a haláláig roppant tevékeny Vékony Gábornak meg társainak – jelentősen megszaporodtak koraközépkori nyelvemlékeink. Igaz, hogy a két legnagyobb vad, a Nagyszentmiklósi kincs fölirata és a Róna Tas András által minapában bemutatott minden eddiginél terjedelmesebbnek látszó „ukrajnai rovás” még nincs megfejtve, de számos előbújt emlékünk igen. Az eredmény megrendítő.
A tudomány eddigi állása szerint hajdani őseink, az ún. szabir magyarok éltek a finnugor népek szomszédságában, s jártak kereskedni – egyebek mellett az ő tájaikra is: akár nyelvi „kölcsönhatásba” is kerülhettek volna velük. De nem kerültek: az előmagyarok az utolsó névelőig mindent a finnugoroktól vettek át.
Hanem az újabb leletek már ún. avar koriak. Ez az időszak mifelénk Attila birodalmának bukásától a honfoglalásunkig terjed. Nagyjából. Tehát a tudósok ösztönösen nem hozzánk, hanem az avarokhoz kapcsolták az ásatag tárgyakat. Ámde! Ó, ez a fránya, furmányos ámde! Kiderült, hogy az avar leletek – írottak és írottasok, azaz ornamentálisok – biz’magyarul olvashatók, sőt, érthetők! Holott az avarok az ó- és őskorban nem a finnugorokhoz közeli Dél-Urál térségben éltek, hanem tőlük iszonyú távol, az Altájnál. Ott, ahol finnugor madár sem jár, még kevésbé finnugor nyelvtanár. Sok történész és nyelvész ezért eleve a török skatulyába suttyantotta az avarokat. Tehette, amíg csak „néma” tárgyak kerültek elő, köztük azok a bizonyos – László Gyula kutatásai nyomán elhíresült – „griffes-indás” ötvösmunkák, melyek egy tárgyilagosabb tudományos közegben persze önmagukban eldöntötték volna a vitát. Korabeli és mai magyar írottasokkal azonos mintakincsük alapján…
*
Nagy szavunk előfordul a Tihanyi alapítólevélben (1055) nogu alakban, de olvasható a legalább másfél évszázaddal korábbi (!), ha nem korosabb Nagymácsédi Kereszten. Nagymácséd községben, honfoglaláskori temető föltárása alkalmával egy ottani polgár adta az ásató régésznek, de részletek nem ismeretesek. A tárgy kitűnő megtartása arra utal, hogy léte során nemigen került föld alá… Jelenleg a Szlovák Nemzeti Múzeum tulajdona, csak fényképek, és az euró ottani bevezetéséig érvényes 10 koronás érme mutatta külsejét. Odaát a Nagymorva birodalom hagyatékának tekintik, ám a kereszt fölső részén magyar rovásírás látható.

A mássalhangzókat magánhangzókkal kiegészítve a NaD iNRi, mai írásmóddal a Nagy INRI szöveget kapjuk balról-jobbra olvasva.
A feszületen az INRI latin rövidítés – Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum: ’Názáreti Jézus a zsidók királya’ – föltüntetése máig általános, ám az kevésbé, hogy a mű alkotója a latin betűszót magyarosan, rovásbetűkkel, és a rovásban szokásos hangugratásos módon, a rövid magánhangzókat – mind az! – kihagyva adta vissza! Vagyis mintegy bekebelezte a magyar nyelvszokásba! Ráadásul – a rovó udvariasan – a két rövidke betűcsoport fölött vízszintes vonalkákkal mutatja, hogy mely betűk olvasandók egybe. A nagy itt nem nogu, mint a Tihanyi Alapítólevélben, hanem nad. Nem nadu, mert akkor a két kölönböző önhangzó egyikét ki kellett volna írni…
*
Liudprand cremonai püspök följegyezte a magyarok korabeli csatakiáltását huj! (Antapodosis, 958-962), melyet őseink 899-900 évi hadjáratukban hallattak. Ifjú koromban még kiabáltuk a focimeccseken: huj, huj, hajrá!
Eszerint a huj is nyelvemlékeink közé tartozik. Kádárék túrták ki az élő nyelvből, mert sértette szovjet elvtársaikat, mivel huj az akkori orosz argóban állítólag hímtagot jelentett…
De milyen az élet és az eleven nyelv? Szülőfalumban, Decsen, de tudtommal egész Sárközben lakodalmi örömrikoltásként ma is ki-kiszakad a mulatozók torkából az ünnepi menet vonulásakor. Rendszerint ilyesféle versikék végén:
„Aki kiáll az utcára,
viszket annak a p…ája,
hujujuju, hujujuj!
Lehet a huj nyúlfarknyi, mégis jócskán megelőzi a Tihanyi Alapítólevelet.
*
Eddig ismert legöregebb nyelvemlékünk a Környei íjmerevítőre karcolt magyar mondat (VI-VII. sz.) szintén ún. avar kori: „te íjat löveld nyíllal ellen.”
te személyes névmás, fgr.;
íj-a-t fn., fgr.;
t tárgyrag;
nyíllal fn. + val rag hasonulással, fgr;
ellen határozószó. Régiségére mutat, hogy a magyarban oly ősi ellentét egységet őrzi. Olvassuk a CzF.-t: „Mennyiben az ellen névutó a vel ragnak és mellett névutónak ellentétes viszonytársa (velem harcol, ellenem harcol, mellettem szól, ellenem szól), gyöke el a távolodást jelentő el-vel azonosnak látszik. Másrészt, mint szem elé jövetelre, szembeszállásra, szemköztiségre vonatkozó, az elé szóból elemezhető s eredetileg határozó gyanánt tekintendő: el-len (…), melyet csak később időben kezdettek mellék- és főnév gyanánt is használni.”
*
Nézzük a szarvasi tűtartó neveit:
Istenem + m birtokos rag; a Halotti Beszéd isemucut – ’ősünket’ szavával való kapcsolata erősen kérdéses;
isz – íz, ’betegségokozó gonosz szellem’, fgr;
ő – személyes névmás, fgr;
tű – varróeszköz, főnév, az elavult fgr. tövik-tövisből;
Üngür – gonosz lélek neve valamely török nyelvből;
vas – fém, főnév, fgr.
E két rövid nyelvemlék mély bepillantást enged nyelvünk természetébe, midőn szinte iskolás módon bemutatja szavaink gyök+toldalék(ok) szerkezetét, ugyanakkor nyelvünk szellemét is elénk tárja.
Tanulságos, hogy a mássalhangzókra végződők után nincs finnugor véghangzó. Vajon miért hiányzik? A rovás magánhangzó-takarékossága miatt? Vagy a kora középkorban sem mondtuk a nyíl szót nyilu-nak, az íjat ijunak? Ráadásul a szarvasi tűtartó neveinek „finnugor véghangzói” is hiányoznak: az íz csak egy függőleges vonal: sz, az Isten, a vas, csak annyi, amennyit a rovás szabályai szerint ki kell írni belőlük.
*
Hivatalos nyelvtudományunk álláspontja szerint mi vettük át finnugor szomszédaink beszédét, miközben ők egyetlen szót sem tanultak tőlünk. Ennélfogva eredeti nyelvünkből mukk sem maradt fönn. Talán némák voltunk? És ha így volna, akkor milyen nyelvet használtak az avarok, amikor magyarul, némi túlzással, mai magyarul verseltek, átkoztak és imádkoztak?
*
Legalább ennyire izgalmas, hogy kiktől hallottak finnugor szót az Altáj-vidéki avarok, hiszen az ő otthonukat a tőlük északra és nyugatra eső lapp-ugor-szamojéd tájtól minden irányban több ezer kilométer őserdő, nyáron mocsár, télen jégvilág választotta el?
A Környei Nyelvemelék 6 eleme közül 5 a TESz szerint fgr. A Szarvasi 21 elem közül 13 fgr-ugor, egy török, a többi ismeretelen. Mert alapelv, hogy ismeretlen mindaz a magyar-gyanús emlékben mutatkozó szó, ami
a) nem finnugor származék,
b) nem más, ismert nyelvből érkezett,
c) a jövevények ilyen-olyan hajtása, azaz nem „belső fejlemény”,
d) más, legkivált magyar gyökből eredő saját, „eredeti” régi szavunk nincs,
e) magyar-ugor találkozást megelőző időkben az Andronovói kultúracsaládot alapító eleink bronzkori társadalmukkal, tárgyi kultúrájukkal, kereskedelmükkel stb. némák voltak, a kőkori finnugoroktól és más népektől tanultak beszélni.
Ugor szomszédaink erőteljes kulturális és gazdasági nyomást gyakoroltak eleinkre szinte máig megőrzött kőkori életmódjukkal?
Tartsunk ki a józan ész mellett! A Környe és Szarvas környéki emlékek nyelve, meg a mi mai beszédünk az eltelt közel másfélezer év ellenére szinte alig különbözik! A hanti és manysi családok száma meg az egymást alig értő nyelvjárásaik száma – sajnos – hovatovább kiegyenlítődik.
*
Három zárókérdés. Miért ne történhetett volna úgy, hogy tőlünk vették nyelvük jellegét, szavaik meghatározó részét a lappoktól a szamojédokig a finnugorok? Mi pedig azért maradtunk a Kárpátok alatt is azok, akik voltunk, mert az itt előttünk hont foglalt, és minket befogadó avarok szintén magyarok valának? Mégpedig alighanem mindennemű finnugor kapcsolat nélkül, hiszen nekik ilyen szomszédság nem jutott. Szavahihető-e az a nyelvészet, ami azt állítja, hogy két nép találkozásakor csak az egyik adhat át szavakat és más nyelvi elemeket, a másik, a ráadásul a kulturálisan, gazdaságilag fejlettebb, egy mukkot sem?
Itt a vége Hunfalvy Pál meséjének és itt hajtunk fejet László Gyula bölcsessége előtt.