Nyelvédesanyánk

Miért kell így sínylődnie a magyarnak?

*

Az ép magyar nyelvérzékű nyelvtársaink sokasága utasítja el a „finnugor” nyelvészkedést, úgy ahogy van. Úgyszólván zsigerből, ahogy a ránk erőszakolt hazugságokat és egyáltalán a „hivatalost” szoktuk. Tesszük mindezt jogtalanul és pontatlanul, mivel a finnugor nyelvrokonság tény. Nyelvédesanyánknak, mint minden hozzá hasonló korú hölgynek vannak szülei, déd, ük, és szépanyái-apái, ugyanígy gyermekei, unokái, megszámlálhatatlan sokaságban és fokokon. Ezek között kétségtelenül ott szerepelnek az ún. ugorok és a finnségi népek is. Hogy esetleg kik még, arról az ugor-török háború óta sunnyog a tudomány. A XIX. század második felében ugyanis az említett háború látszólag ugor győzelemmel végződött. Nem tudományos érvek döntötték el, hanem Trefort Ágoston (1817-1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki a finnugor őstörténet hivatalossá tétele ellen tiltakozó magyaroknak – sokak szerint – ezt válaszolta: „Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban – mint miniszternek – az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.”[1] Tehát politikai döntés született, amely két szűklátókörű kultúrpolitikus – Hunfalvy Pál (1810-1891) és Budenz József  (1836-1892) – szcientifista[2] diktatúráját hozta, valamint a józan ész bukását – mint minden zsarnokság.

Csúcs Sándor egyetemi tanár, finnugor nyelvész a Kortársban[3] elismerte ugyan, hogy Trefort Ágoston kultuszminiszter tényleg hatalmi szóval foglalt állást az ugor-török háború lezárásakor a finnugor rokonság mellett, de szemlátomást a legteljesebb őszinteséggel vonta kétségbe, hogy a harcnak áldozatai is lettek volna. Példaként – a szerinte törökpárti (!) – Bálint Gábort említette, aki egyetemi tanár lehetett török-párti létére.

Nos, ez úgy általában igaz, a részletek azonban különös dolgokról árulkodnak[4].

Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) a legnagyobb magyar nyelvtudók egyike. Harminc nyelven beszélt, a maga korában ő ismerte egyedül az összes altáji nyelvet. Epizód az önéletírásából: Fél év kazányi tatár nyelvtanulás után a helyi tanítóképző igazgatójának fölkérésére elkészítette az első tatár nyelvtant az iskola számára…

Földije, Kőrösi Csoma Sándor nyomdokait követve a belső-ázsiai és keleti népek közt kereste rokonainkat. Így fogalmazott: „Béla király Névtelen jegyzőjének korától fogva már egységes magyar nemzetnek, mint az emberi nem egyik törzscsaládjához tartozónak, rokonai nem csak a vitatott finn és török-tatár fajtájú népek, hanem a nagy turáni családnak többi tagjai is, a melyekről a budapesti Akadémia tudni sem akar. (…) Csakhogy rokon és testvér közt nagy a különbség.” (Szentkatolnai Bálint Gábor, 1901) E Művében Bálint ismételten említi, hogy . Három nagy keleti úton járt, ezenközben készített – többek közt – tamil-francia-magyar szótárt és tamil nyelvtant, kabard-magyar-latin etimológiai szótárt és kabard nyelvtant, török nyelvtant, stb. A CzF alapján tanulmányaiban a magyart gyöknyelvnek tekintette, és a „finnező és turcizáló okoskodókról” így vélekedett: „csaknem egyedül voltam, a ki eme két iskola tanát nyíltan mételytannak hirdettem.”. (Szentkatolnai Bálint, u. o.).

Amikor hazatért harmadik útjáról, véget ért az ugor-török háború. A Hunfalvy-Budenz páros őt teljesen kiszorította a tudományos közéletből. Egyetemi katedrájára nem térhetett vissza, a szaklapok többé nem közölték írásait. Arany János két epigrammában is megemlékezett róla. Az egyik: „Igazi vasfejű székely a Bálint:/ nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.”

Nos, Bálint kiszorult a tudományból, és megélhetése sem maradt. Vasfejű székelyként azt a hibát is elkövette, hogy ujjat húzni merészelt Budenz Józseffel. Budenz ugyanis megbízta, hogy a helyszínen ellenőriztesse cseremisz nyelvi tanulmányát. Bálint megtette, ám a cseremiszek nem értették… Ráadásul Bálint az Akadémián ezt szóvá tette. Mintha J. V. Sztalin nyelvészeti művét cikizte volna valaki. Arany írja második versikéjében: „Szegény Bálint Gábor/boldogtalan góbé./ Amennyit te szenvedsz,/ mi ahhoz a Jóbé.”

A nélkülözések és a kirekesztés elől Bálint külföldre menekült 1879-ben. Tizenhárom éves bolyongás után térhetett haza. Szentkatolnai kicsiny birtokán gazdálkodott. Csak Hunfalvy †1891 és Budenz †1892 halála után, 1893-ban kerülhetett a kolozsvári egyetem ural-altáji tanszéke élére.

Hasonlóképpen Kresznerics Ferenc Magyar szótárához (Kresznerics, 1831), amely gyökök szerint csoportosítja a szavakat, Körösi Csoma hagyatékához, Lugossy József, Fogarasi János írásaihoz, Bálint Gábor művei gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Zágoni Jenő magánkiadásában (!) jelent meg 2005-ben tőle egy vékonyka Válogatott írások, 2008-ban a Fríg kiadó kinyomatta a tamil-francia-magyar szótár és nyelvtan magyar-tamil szótárrészét. Sajnos a nyelvtan és a francia rész kimaradt, és a kötet az eredetivel ellenkező, hamis bulvárcímet kapott…[5] Művében megdöbbentő a tamil/dravida-magyar nyelvtani- és szóegyezések sokasága. Nekem különösen a négy tucatnál több ikerszó tetszett…

E kötet nyomdai munkálatainak megkezdésekor került a kezünkbe a Püski által év nélkül kiadott hasonmás kötet, A honfoglalás revíziója 1901-ből.

A másik itt megemlítendő áldozat Czuczor Gergely és Fogarasi János páratlan remeke, A magyar nyelv szótára. A CzF és a nem hunfalvysta régi nyelvészeti művek a Széchenyi Könyvtár számítógépre vitt anyagából – Magyar Elektronikus Könyvtár, azaz MEK – is hiányoznak. Nyilván azért, hogy ne fertőzzék a közönséget.

A világ kultúrtörténetében példátlan, hogy egy nyelvészeti irányzat egy országban ilyen hosszadalmas és kíméletlen diktatúrát gyakoroljon, s az kiterjedjen a történelemtudományra, a régészetre, a néprajzra és a józan észre is. Gyümölcsöt sehol sem hozott, csak zavart keltett.

A XIX. században még egynek vették a népet, a kultúrát valamint a nyelvet, és így keresték a finnugor népek közös őshazáját. Ez természetesen ésszerű, hiszen nyelv nép nélkül nincsen, azt valakinek beszélnie kell. Hanem a múlt század végére a genetika, az embertan kiderítette, hogy nyelvrokonaink nem fajrokonaink, pl. „a finnekhez legközelebb eső hét rokon nép egy kivételével mind germán nyelvet beszél” – (Wiik, 2008). Hogy ki, mikor és hol élt, hova vándorolt, kivel cserélt géneket, esetleg nyelvet, vita tárgya. A finnugor őshazát nálunk jelenleg a Kr. e. 3. évezred idejére és az Ural (Andronovo), a Kaspi tenger, a Pamir, valamint az Angara fennsík közé (Minuszinszk) teszik. A finn Kalevi Wiik ettől északabbra, s főképp nyugatabbra így a Dnyepertől Norvégiáig, Lappföldig és a La Manche csatornáig terjedő vidékre helyezi a finnugorok szálláshelyeit, és Kr.e. 7000 környékére keltezi őket.

E sarkos nézeteltérés említésével mindössze jelezzük, hogy ami mifelénk kőbe van vésve, az másutt nyitott, ezért eleven és termékeny tudományos kutatások tárgya.

Mai vizekre evezve a kőbe vésés egyetlen, de annál jellemzőbb „tudományos módszerét” említjük. Az 1850-es években Vámbéry Ármin (1832-1913) birtokába került Mahmúd Terdzsümán (1510-1575) Tárih-i Üngürüsz – Magyarok története – című, Nagy Szulejmánnak ajánlott műve. A könyvet a bajor származású török tolmács latin nyelvű kódex(ek)ből fordította és alakította a török irodalmi ízléshez. Ős- és középkori történelmünkről szól. Irodalmi műformája ellenére kétségtelenül eredeti és néhány állításában eddig ismeretlen forrásokra támaszkodik. Vámbéry a páratlan kéziratról 1860-ban a Ma­gyar Akadémiai Értesítőben (I. köt. 4, sz. 360­-362. o.) rövid, lebecsülő ismertetést írt, majd a következő évben Budenz József tett közzé ugyanott (II. köt. 3. sz. 1861) részletesebb, keményen csepülő tanulmányt[6]. Hunfalvysta szemszögből kétségtelenül bűnös alkotásról van szó, mivel a hun-magyar hagyomány alapján áll, márpedig ezt minden előmenetelre számító történész, régész nyelvész stb. köteles tagadni, noha álláspontjukat pl. hun nyelvi adatok, azaz tudományos tények nem támasztják alá[7]. „Az Akadémia portentumai a székely-magyar kérdésnél a hún, vagy hunn kérdést, a nemzeti hagyomány dacára is mellőzendőnek tartották. Ez szerintem olyan eljárás, mint a minő volna azé, a ki egy több ismeretlenű számtani föladványt úgy fejtene meg, hogy az egyik alkalmatlan ismeretlen elemet egyszerűen törűlné a föladatból. (…) Az Akadémia nyelvészei és történészei az ismeretlen hún elemet törűlték.” (Szentkatolnai Bálint Gábor, u. o.)

Budenz cikkét – természetesen? – nem követte vita. A mű az Akadémiai Könyvtárban ebzárlat alá került[8], és kerek száz évig (!), 1961-ig, szó sem esett – eshetett? – róla. Annyi tény, hogy moziba illő kalandos úton kikerült a zárolt könyvként[9] őrzött (!) mű másolata, majd Szalay Károly és dr. Sárkány Kálmán révén a prágai Károly Egyetem jeles turkológusa, Blaskovics József lefordította, és a Magvető 1982-ben kiadta. Kiváló írónk, Szalay Károly, a kötet szerkesztője, személyesen közölte velünk, hogy telefonon megfenyegették, hogy „megjárja”, ha a Tárih-i Üngürüsz megjelenik…

Elképzelhető-e művelt világban, hogy maga a helyi Akadémia száz évig rejtegessen egy ilyen becses történelmi iratot a tudományos élet és a nagyközönség elől? Ráadásul egy olyan országban, ahol a „zivataros századok” oly kevés írott emléket hagytak? Hogy egy ilyen műnek ne legyen kritikai kiadása, továbbá nyelv- és történettudományi földolgozása a mai napig ne történhessék meg? Hogy egy – nem szaktudós által írt – ódon tanulmány immár 130 éven át érinthetetlen és vitathatatlan bélyeg maradjon?

*

A részletes kifejtésnek nem elébe vágva kezdjük egy nyelvszemléleti és egy módszertani őrülettel. Hunfalvysta nyelvész csak elvétve használ magyar szavakat – ha nem figyel. Általában csak névelőket, kötőszavakat, ragokat. Továbbá a Hunfalvy nevéhez fűződő „szabály” értelmében kizárólag azt a szavunkat tekinti magyarnak, amely a rokon nyelvekben megtalálható[10]. Eszerint az évezrede adatolt magyar szavakat, milliós nagyságrendű szókincsünket a finn és az észt kivételével egy-két száz éve följegyzett töredék nyelvek szavaiból magyarázza. A többi szó vagy jövevény, vagy ’ismeretlen eredetű.’ Hunfalvysta szótárainkban ezekből van a legtöbb. Mókás, nem? Ennek következtében alakult ki az a ma uralkodó szemlélet, miszerint a magyar nyelv gyülevész. Még az úgynevezett finnugor alapszavait[11] is különféle, egymással tán évezrede, mivelünk pedig még régebb óta nem érintkező rokonnépek szóbeszédéből fújta össze az északi szél, hiszen az egyik itt honos, a másik ezer mérfölddel és évvel arrább. Ilyenformán szó sem lehet arról, hogy nyelvüknek egységes rendje lehetne, még kevésbé okszerű holmi magyar észjárásra következtetni belőle. Hiába írta le tudományos szabatossággal nyelvünk lényegét Kresznerics Ferenctől Bolyai Jánoson át Czuczor Gergelyig és Fogarasi Jánosig tudósok sokasága, s hiába hivatkozott rá John Bowring, Karácsony Sándor és Kodály Zoltán, számos írónk, vagy a közelmúltban az atomfizikus Teller Ede, hogy csak néhányat említsünk. A hunfalvysta nyelvészek ilyenkor a homokba dugják a fejüket, mert gyökrendet a rokonoknál nem találtak. Ahelyett, hogy ennek okát megvizsgálták volna, rövid úton kidobták a magyart, ha már cáfolni nem tudták. Talán tizenöt millió magyar egybehangzó jajkiáltására sem hederítenének?

*

Ideje szétválasztani nyelvünk ősi és mai történetét a hunfalvyzmustól, attól a törekvéstől, hogy törik-szakad, a lehető legtöbb szóról be kell bizonyítani a finnugor eredetet – „mintha a finn nyelv a magyarra nézve az volna, a mi a góth nyelv a germán nyelvekre nézve, amit pedig józan ésszel nem állíthatni”. (Szentkatolnai Bálint Gábor, u. o.) Ez a dolog lényege, és a módszertani hibák gyökere. A finnugor nyelvekről állítható, hogy közelebbi s távolabbi rokonaink, de az nem, hogy akármelyik „a magyarra nézve az volna, a mi a góth nyelv a germán nyelvekre nézve”, vagy Vergilius és Ciceró nyelve az olaszra és a franciára nézve. Hunfalvy, Budenz és követőik nyelvészkedése e hibás kiindulópont következtében elválaszthatatlan a szcientifista hatalmi szempontoktól és a belőle eredő téveszméktől, fogalomzavaroktól, módszertani hibáktól, s mondjuk ki végre, a szándékos rombolástól, többek közt a szétszerkesztéstől[12]. Álláspontjukat ugyanis másként – jelesül tudományos érvekkel – nem tudták volna megvédeni. Maradt a hatóságosdi…

Gondolom, egyre világosabb, hogy miért kellett a Bálint Gáborhoz hasonló fölkészültségű tudósokat kirekeszteni a szakmai vitákból és a köztudatból. Ugyanazért, amiért, a CzF-et és többit.

*

Lássunk egy jóféle, hatósági levezetést.

Ellik szavunk, mint a világrajövetel megnevezése, valószínűleg igen régi lehet. Ez írja a MESz: ellik – „Bizonyára finnugor eredetű: finn syntyä, észt sündima (‘keletkezik, születik’). A rokonnyelvi példák magyar -ed igetőhöz vezethetnek”. A föltételes mód azt sugallja, hogy vagy oda, vagy nem. A levezetés helyett foglalkozzunk az –ed „igetővel”. Hon van? Ki látta? A TESz kimutat a középkorban egy ed (1395) főnevet, kikövetkezetett éd, v. ëd hangalakkal, általában ’gabona, gabonaféleség’ értelemmel. Ez a napjainkra kimúlt szó „Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból, vö.: osztják länt, „gabona, dara, kása’ zürjén šobdi, šogdi ’búza’, cseremisz šädänge, (…) finnugor alapalak *šänte”. Ez az ed a finnugor rokonítás szerint alighanem egy másik ed, nem a keletkezés szava. Ráadásul az ed, éd, v. ëd bizonytalan jelentésénél fogva igenévszó aligha lehetett. A TESz és a MESz ed, éd, v. ëd címszót nem tartalmaz, sőt, mivel a gyökkutatás lehetőségét elvileg elveti, így csak annyi bizonyos, hogy nincs adatuk arra, hogy anyanyelvünkben létezne ed, éd, ëd gyökige.

Ellik szócikkében a TESz említ bizonyos Edlelmes nevű nőt, s megjegyzi, hogy az ellikkel való egyeztetése „csak akkor helyes, ha az 1177 k.-i női név föltétlenül ide tartozik, s ennek megfelelően a magyar szó töve ed volt.” Ebben az esetben „ősi örökség a finnugor korból, vö.: zürjén sodni, ’szaporodik, gyarapodik’; finn: syntyä ’születik, keletkezik’, a finnugor alapalak*sente lehetett.”

Mi Edlelmes asszony nevének gyöke? Ha a név magyar, akkor egész biztosan ed. Ige? Főnév? Igenév? Mi az értelme? Jelentett-e hajdan és magyarul születést, keletkezést? Erről nincs adat.

A CzF így ír az éd gyökről: „ez ěszik igének ě gyökéből származtatva, am. ě-ed v. ě-et öszvehúzva: éd, honnan ě-eděs v. ě-etěs = édes, azaz a szájíznek különösen tetsző, ennivaló”. Tehát ez az éd, nem az az ed. A CzF-ben további két ed gyök említtetik, az egyik az edény alapszava, a másik az edzé. Utóbbit Czuczorék az acél ac gyökével rokonítják.

A régi iratokból tudjuk, hogy Edlemes asszony kortársai általában mellékneveket viseltek személynévként: Korpás, Nemhű, Ölyves, Bízó, Orros, Ravaszdi stb.[13]Valószínűleg az ő neve is e szófajhoz tartozik. Mai szavaink közül az élelmes hasonlít hozzá leginkább, jelentése ’élelemmel bíró’, az édlelemes lehet még éd-del, azaz édességgel bíró, édes, vagyis Édes[14]. Az édes nem igen függ össze a szülés, keletkezés, szaporodás fogalmával.

Ha már ennyit foglalkoztunk az ellik igével, nézzük a CzF véleményét: „Valószinüen a „pullus”t jelentő[15] vemh törzstől eredetileg vemlik, vellik, az előleh ellhagyásával ellik, mint: borjazik, csikózik, malaczozik, kölykezik, fiadzik, gyerekezik. Vagy talán az en, ene, (eme, anya) gyökből: en-lik = anyává lesz. V. ö. ENE. ENE, (am. ünő l. ezt) fn. tt. enét. Olyan borjas tehén, melyet ki nem hajtanak a csordára, hanem otthon tartanak az istállóban. Amint tartod enédet, úgy ihatod tejedet. (Dugonics). Alaphangra és értelemre rokonai: ünő, távolabbról: ana, anya”.

Láthatóan Czuczor Gergely és Fogarasi János is töprengett a helyes megoldáson. Mindenesetre az en-lik = anyává lesz megoldás termékenyebbnek látszik a TESz és a MESz vajúdásánál. Már csak azért is, mert en gyök létezik.

Mindent összevetve a TESz és a MESz rokonságkutatása a legenyhébben szólva is ábrándos, ha éppen nem hamis.

*

Lássunk példákat a szétszerkesztésre!

Ég szavunkat így vették ketté, mert a főnévi értelemnek lehet – talán! – a miénkénél sokkalta későbbi! följegyzésű és távoli zürjén synad = levegő, és finn sää =időjárás, halovány kapcsolata, az igei értelemnek pedig ugyancsak kései cseremisz, zürjén és osztják. Ha módszertanilag helyesen, tehát a sokkal korábban leírt magyarból indultak volna ki, akkor azt mondanák, ami ésszerű: az ég mindkét jelentése kiveszett a legtöbb rokon nyelvből, viszont egyik-másikban megváltozva ugyan, de fönnmaradt valami. Miután a magyarban megőrződtek őskori világszemléleti és bölcseleti elemek,[16] melyek még a középkorban is éltek,[17] nálunk természetes, hogy az ég igenévszó.[18]

Láb-lép szópárunkban a hangváltások természetesek, az értelmi összefüggés is nyilvánvaló: a láb, az, ami lép. Kilépi a távolságot. Átlépked a vízen: átlábalja, téblábol. Lásd még: lábtyű, lábtó/létra, lábcsó-lépcső – a kéztyű>kesztyű mintájára. 1261-től adatolt a lább ige (!): vízben halad, úszik, stb. Lábasjószágként terelték eleink a lovat, a marhát, mert ezek az állatok könnyen átláboltak mindenen, amin kellett, noha a régiek is látták, hogy a tyúk sem lábatlan állat. A hunfalvysta szótárak szétszakítják a láb és a lép természetes összefüggését, két szónak tekintik őket, és különböző finnugor nyelvekben külön keresik megfelelőiket – váltakozó sikerrel, noha az egy tagú szavak rokonítása közismerten gyerekjáték. Különösen annak, aki a mi ég szavunkat már sikerrel levezette – légbőlkapta – a zürjén synad-ból.

A TESz és a nyomdokain járó Etimológiai Szótár – Esz szerint mozog igénk bizonytalan eredetű, mert nem könnyű kihüvelyezni bizonyos jurák és szelkup szavakból. Hogy belső fejlemény lehetne a moz gyökből, ami mocoroggal is összefüggésben áll, meg az izeggel is, s általuk gazdag családdal, az a szótár szerkesztői számára vállalhatatlan, noha a kapcsolatról tudnak, mert tényleg tudósok, s tudnak arról is, hogy honnan került elő leleltük, csak éppen nem merik lerázni láncaikat.

Ősi finnugor szavaknak tekinti a TESz a nyal, nyel, nyál, nyelv sort, és külön-külön vezeti le őket a rokon nyelvek hasonló jelentésű alakzataiból. Ilyenformán elkülöníti őket, mert szórtan fordulnak elő: az egyik itt igen, ott nem[19]. A nyelvet négy rokon nyelvben mutatja ki, de csak a cseremiszben jelent beszélt nyelvet is, a lappban viszont száj értelemben használatos a megfeleltetett hangalak, a najl’bme.

Mi következik mindebből? A rokonság fordított. A nyelv régi hangalakja a nyelő, nyállal nyal és nyel. Másként nem láthatná el föladatát. Természetesen ezen a véleményen van a CzF is: „nyelv azon számos szók közé tartozik, melyekben a v képző átalakult igeneves ó v. ő, tehát eredetileg nyelő, melyből lett: nyelü, végre: nyelv, mint ölő, ölű, ölv, oló, olu, olv, homó (omó), homu, homv (hamv). Így képződtek elavult gyökökből: enyü, enyv; könyü (gönyű) könyv; nedü, nedv; kedü, kedv; fenyü, fenyv stb. Legtökéletesebben öszveüt e származtatással a csagataj jalin = nyelv, jala-mak igétől mely am. nyal-ni (Vámbéry); hogy pedig nyal és nyel teljesen rokonok, nem hiszszük, hogy valaki kétségbe vonná. Több régi nyelvemlékben eredeti alakjában találjuk. „Menden nép, nemzet és nyelő (azaz nyelv) valamely káromlatot beszélend.” (Bécsi codex. Daniel profétában). „És ő szájokbun álnok nyelő nem lelettetik.” (Sophonias profétában). Sőt néhutt csak nyel. „Szólásnak vagy nyelnek ő büne.“ (Nádor-codex). „Ez átkozott harmad nyelnek gonoszsága.“ (Góry-codex). Rokonok a vogul nelma, nilm, osztyák nälim, nälem. Egyébiránt V. ö. NYEL, (1). A finn kieli szót némelyek más eredetünek tartják, s ezért a magyar ’nyelv’-nek ,nyelő’ eredetét is kétségbe vonják[20]. De a magyar régiség minden kétséget eloszlat, s többet bizonyít bármely rokon nyelvnél, különben pedig a csagataj nyelv is mellettünk szól. A mongolban is k-val áll: kelen.”

Gondolkozzunk! Valószínű-e, hogy a „finnugor ősnyelvben” négy, a nyelv két értelmét figyelembe véve öt külön szó keletkezett a hasonló alakú és szerepű jelenségekre, majd ezek a szavak használóikkal együtt szétszéledtek, így-úgy alakulgattak a szétszóródó rokonok közt, ámde a magyarban az említett négy alak és jelentés összeverődött, majd idővel egységes alakot s jelentést öltött? Hogyan, s miként? Vagy ennél ésszerűbb, hogy ősgyökük azonos érzet, kép, hangalak és szerep alapján a magyarban született, s onnan vitték magukkal a tőlünk elszakadt rokonok, és az ő sorsukkal formálódott tovább? És bárilyen szomorú, itt-ott eltorzult, amott meg kiveszett?
A józan ész sorozatos megcsúfoltatása aligha nevezhető tudománynak. Hunfalvysta felebarátaink semmi ésszerűtlent nem látnak abban, hogy bármilyen korai magyar szavakat levezessenek bármilyen kései finnugor szavakból. Ugyanígy járnak el pl. a szláv hasonlítások terén is. Tanuk egyik – nyilvános – kiindulópontja annak a hiedelemnek az abszolutizálása, miszerint az elmaradott, esetleg írásbeliség nélküli népek többet őriznek meg hagyományaikból, mint a szerencsésebb anyagi és művelődési sorsot élvezők. Ebben akad némi igazság, de hogy a teljes hiányzik belőle, az erősen valószínű. Nehezen állítható, hogy pl. a mai, dél-baranyai beás cigányok nyelve közelebb áll Ciceró beszédéhez IX. Piusz enciklikáéinál.[21] Az sem zavarja a szekta híveit, hogy a magyar nyelv egyik rendkívüli tulajdonsága az állékonysága: európai nyelvtársaihoz képest roppant keveset változott az elmúlt, s nagyjából adatolt hét-nyolcszáz év során, viszont az uráli rokonok valaha hantira és manysira váltak szét, majd az alig nyolc ezres vogul/manysi nép már a XIX. századra szétszakadt négy, egymást nem értő tájszólásra, szavainak eredeti alakja így a ködbe vész. Másként fogalmazva: e rokon nyelvek változékonysága gyors, nálunknál szaporább léptekkel távolodnak a közös ősállapottól, tehát messzebb vannak attól. Mégis az ő mai szóalakjaik döntenek egy négy-ötezer év előtti „ősugor” szó hangalakjának megállapításakor!

Hunfalvy tettestársa, Budenz szerint pl. a rá (első említése:1055 – reá) a nyolc évszázaddal később (!) följegyzett vogul, azaz manysi raη – ejtsd kb. rang – kívül, esetleg a raηka – kb. rangka – félre, oldalt szavakból magyaráztatik, s véletlenül sem fordítva. Mi sem természetesebb, hogy a „kikövetkeztetett ugor alapalak” a vogulból elrugaszkodva a raηe lehetett. Több a tréfánál, hogy még jelentéssel (!!!) is föltarisznyázták: ’felszínt’ érthettek rajta az „ősugorok”. Vajon miért nem ordát, vagy lenyitható tetejű NDK turmixgépet?

A finnugor kifejezés önmagában sokat elárul az ízléssel, vagy legalább stilisztikai jártassággal bíró olvasó számára. A szóösszetétel első tagja, a finn, bizony német[22] szó, az ugor eredetileg török, de szintén Németországból bevándorolt nyelvészeti szakszó, s Budenz József javaslatára (1864) kezdték használni[23].

A MESz szerint az „ugor – ‘a magyarokat, manysikat és hantikat (avagy vogulokat és osztjákokat) magába foglaló finnugor népcsoporttal kapcsolatos’. Nemzetközi szó, amely az orosz ugri (‘ugorok’) révén terjedt el, s lett idővel nyelvészeti szakszó is. Forrása az ogur elem az ótörök onogur (tkp. ‘tíz ogur’) szóból; ez egy bolgár-török nép neve volt, amely nép egy ideig fennhatósága alatt tartotta a manysik, hantik és az ősmagyarok Urál-vidéki őshazáját.” A MESz szerint tehát nem a mi hanti, manysi rokonaink, s rajtunk keresztül netán mi valánk ogur-onogurok, hanem bolgár-török elnyomóink! „A magyarok idegen megnevezései, a szláv venger, latin Hungarus, német Ungar és hasonlók mind az onogur–ongur névre vezethetők vissza[24].” Az Esz már kissé bizonytalanabb: az ugor „szó végső forrása pedig talán a török onogur népnév lehet.” Szóval csak talán. De ha a talán igen, eléggé sajátos, hogy a hunfalvysta szótárak szerint az ugor szó sem rokonainkat, se elődeinket nem jelenti. Boldogult gangszomszédunk, Gizi néni kedvenc szavával élve, kabarécirkusz, hogy éppen mi, magyarok suppantunk ki valahogy a ránk vonatkoztatott finnugor fogalomból, noha az egész miattunk találódott ki. Lehet, hogy maga a magyar szó zavarta Hunfalvyékat? Ők már akkor tudták[25]?

*

Nem csak szavaink és nyelvünk személete, szerkezete tart ki erősen az időben, hanem szemlélete is. Nevezetesen azok az őskori[26] matematikai eszmék, amelyeknek eddig föltárt részéről Beavatás a magyar észjárásba c. nyelvrégészeti könyvünkben[27] számoltunk be.

E számbölcselet az alapja a szintén őskori analógiás és szemléletes gondolkodásunknak, a holisztikus világ- és nyelvszemléletünknek. Vegyük pl. ikerszavaink ezreit[28] (!), köztük süt-főz, esik-kel, sőt: él-hal, melyek ellentéteket oldanak egybe. Soroljuk még ide az olyan szavainkat, mint magyaráz, egészség, köz, gondolkodik, stb.[29] Vagy éppen magát nyelvünk gyökrendjét, és ősrégi összefüggését zenénkkel[30]. Az említettek, s az itt föl nem sorolt további nyelvrégészeti leletek egyelőre meghatározatlan korú ősépítményekként magasodnak ki a hivatalosság barakktáborából. Ráadásul valójában nem romok, ma is eleven, önépítő képződmények, bennük laknak a nyelvükben élő magyarok. Szegény, párbeszédképtelen[31] hunfalvysták hogyan is vehetnének tudomást róluk?

Rendszerük valójában hazugságszisztéma, zárt körlet, melyből kilépni tilos. Aki megpróbálja, eretneknek minősül, azonnal kiesik a „tudományból”[32] és a szcientifista közéletből, akárcsak az vakmerő a biológus, aki a genetika mellé merészelte tenni voksát Sztalin idejében.

*

A gyökrend bizonyításra nem szorul, minden magyar ajkú embernek elemi élménye. Még a marslakók is észrevennék, ha erre járnának[33].

Mégis, a hunfalvyzmus fordított világában nem tekinthetünk el néhány tanú megidézésétől.

*

Az első tanú a józan ész: mi a túrót toldalékolunk, ha nincsen gyök?

*

A második Kresznerics Ferenc és műve[34]. Ennek bé-vezetését idéztük könyvünk első fejezetében. Kresznerics a magyar nyelvet „természeti rende”, a „gyökerek” szerint csoportosította, a „ragasztékokat” ő nevezte el rag-nak. Gondoljunk vele együtt a XIX. század már említett nagy tudósnemzedékére.

*

Harmadik tanú a magyar szóhangsúly.

Föltehetően e sorok írója állapította meg először, hogy azért hangsúlyos a magyar szó eleje, mert ott a gyök. Nyelvünk ugyanis értelemhangsúlyos, szavaink alapérteményét pedig a gyök határozza meg: had-nagy, had-dal, had-akozás, stb. Szavaink zenéjét két tényező hatása: a szótagok és a szóelemek – gyökök-toldalékok – szerinti bontások-kapcsolódások alakulása befolyásolja. Énekben, írásban a szótaghatárok gyakran oda-vissza átlengenek a szóelem-határokon, ám a hangsúlyt nem vonják ki az első szótagból, amely mindig a gyök része marad. Kivételek az elöl toldott szavak, pl. fő-hadnagy, ki-fekszik. Ugyanis a toldalék magához ragadja az értelmet, és dolgát megkönnyíti nyelvzenénk általános ereszkedő lejtése[35].

*

 

folytatás a hunfalvyzmus 2-ben